4. Az akasztott ember és a halál

A bandita szemeiben kialudt a fény, ahogy a hasába fúródó fémkarmok kioltották az életét. James egykedvűen lökte az avarra, és Victor felé pillantott. A tagbaszakadt állatember az általa széttépett férfiak tetemeit rakta egy kupacba.

– Ha így egy kupacba fogjuk ezeket hordani, akkor azt hiszik, hogy egy medve tette ezt – mondta ki végül Kardfog, ahogy egy letépett kart lökött egy tölgyfa tövébe.  James felsóhajtott, dühítette hogy az útitársa bár veszett harcos volt, de a fejébe nem sok ész szorult.

– Itt nem él medve – válaszolta és észak felé pillantott. Az erdő fái néma óriásokként emelkedtek felé, a telihold fénye ezüstösre festette az utat. Nappal ez egy forgalmas útnak számított, de éjszaka is járt itt néhány utazó. Hatalmas csodának számított a férfi szemében, hogy senki nem hallotta meg a csatazajokat.

– Akkor farkas – nyögte, miközben az egyik bokor tövébe elrejtett egy megcsonkított holttestet.

– Az sem él Britanniában – mondta James, odalépett a lovához. A jól megtermett, izmos állat felhorkant a közeledtére. A férfi ellenőrizte az állat hátára kötözött zsákot, amibe a páncéljának a darabjai voltak.

– Akkor mi? – kérdezte mérgesen Kardfog. Ő felszállt a lovára, szorosra húzta a köpenyét vérfoltos ruhája előtt. Ha találnak egy fogadót, úgy is lecserélik.

– Ha megtalálja valami jobbágy ezeknek a szerencsétleneknek a hulláját, akkora már régen távol leszünk innen – mondta unottan James. – Mit érdekel az téged, hogy mit hisznek a gyilkosáról? Megmondják, hogy pokolbeli démon vagy egy emberfarkas, hónapokig beszélnek róla, aztán elfelejtik.

A páros elindult az úton, hátrahagyva a csetepaté helyszínét. Egyszer csak muzsikaszó csapta meg a fülüket, az út mellett egy kétszintes kőépület állt. Az ajtaja felett lógó boroskancsót formázó cégér azt hirdette, hogy egy olyan helyhez érkeztek, ahol bort mértek. Az épület apró ablakaiban pislákoló fény és a bentről hallatszó harsány röhögés és szitkok azt mutatták, hogy a hely nyitva van.

– Itt megpihenünk – mondta James, leugrott a hátasáról. Victor is követte, megropogtatta a nyakát.

– Épp idejében – válaszolta. – Éhen pusztulok!

Egy fáklyák által megvilágított terembe nyitottak be. Faltól falig hosszú asztalok húzódtak. Kevés vendég volt rajtuk kívül, a ruházatuk alapján ők is utazók. Mindannyian az egyik asztal távolabbi végébe tömörültek. Csupán a fogadós egy sovány férfi fordult feléjük. Borotvált arcán egy szál szőr sem nőtt. Fekete hajából is már csak a füle mögött nőtt valami.

− Üdvözlettem az uraknak. Már készül a vacsora, addig kérem üljenek le és pihenjék ki...

− Siessél azzal a hússal, fogadós – morrant rá Kardfog. – Vagy add ide nyersen.

James a fejét csóválta, mire meghallott egy ismerős hangot. Az asztalon végigguruló dobókockák zaját, aztán csengő kacaj. Egy magas, vörös szakállú nagydarab utazó ekkor pattant fel, és káromkodva indult el az ajtó felé.

− Nos, még valaki? – kérdezte egy csengő férfihang. Az asztal végében egy ifjú ült, csizmás lábát az asztalra rakva pihentette. Megnyúlt arcán gúnyos mosoly bújkált, kék szemeiben huncutság csillogott. Hosszú barna haját hátrafésülve hordta. Vörösesbarna tunikát és nadrágot hordott. – Azt hittem, hogy az angolokban van egy kis küzdőszellem.

Besöpörte az asztalon lévő aranyakat, és az iszákjába rakta. James azon kapta magát, hogy ott áll az asztal mellett. A kockák hangja megmozdított benne valamit. Az orrában érezte a tábor illatait, aztán az emlék úgy eltűnt, mint könnyek az esőben.

− Nos, mit akar, monsieur? – tette fel a kérdést.

− Találkoztunk már? – tette fel a kérdést James.

− Nos, magának elég jellegzetes arcéle van. Szerintem emlékeznék önre. A nevem Remy LeBeau Orleansból, szolgálatára. Persze attól függ, hogy mit szeretne.

James tekintete az asztalon heverő négy kockára, négy oldalán voltak ott a számok, a két üres pedig domború volt.

– Ó, játszani szeretne. A rómaiak kedvenc játéka, az a legjobb dobás, ha…

– … minden kocka más milyen számot mutat.

– Nocsak, egy angol, aki érti ezt a szórakozást.  Nos, nagy tétben játszom, remélem ön elég bátor. Bár ahogy látom ön nem fél a saját árnyékától. Azonban az a nagy kérdés, hogy mennyire tart a magas téttől?

A kockákat az asztalon lévő pohárba dobta. A semmiből egy telt derekú leányzó lépett oda. Vörösesszőke haját kibontva hordta, egy szenvedélyes pillantást vetett Remy-re. A férfi közelebb intette magához, és megszólalt.

– Van valami a füledbe – suttogta, aztán a lány bal füle mögé nyúlt és egy aranyérmét húzott ki. – Tartsd meg, és hozz bort, hajnali pacsirtaénekem.

Kardfog tovább várakozott a vacsorára, közben válogatott szitkokkal és fenyegetésekkel sürgette a fogadóst. A kevés vendég inkább Remy és James játékára figyeltek, valószínűleg abban reménykedtek, hogy a titokzatos idegen talán megveri az ördöngös ifjút a saját játékában. Remy faarccal átadta Jamesnek a poharakat.

A férfi összerázta és az asztalra lökte a kockákat. Azok szétgurultak, és megálltak. Az első és a második hármast adott ki, a harmadik négyest, a negyedik pedig szintén hármasnál állt meg.

– Határozott dobás. Nos, ha megengedi.

Összerázta őket, két négyes, egy kettes és egy hatos maradt felül.

– Az első kört tét nélkül játsszuk. Én felrakok négy aranyat. Az úr tétje?

James előredőlt, és belenyúlt az ő iszákjába. Két aranyat rakott az asztalra.

– Kezdje ön – válaszolta. – Maga francia, mi?

Remy dobott egyet és megfogta a széke karfáját, mikor a kockák az asztalra értek: egyes, hármas, hármas, ötös

– A hangomon hallotta, vagy a nevem alapján jött rá erre? – kérdezte gunyorosan, miközben James jött. – És az vagyok, jól gondolta ezt, uram. Ez a táj tele van banditával, jó okkal kelt útra, a barátjával

A lány kihozta a fapoharakkal a tálcát és lerakta. James töltött magának a borból és megitta, utána pedig újra dobott. Csak aztán pillantott hátra Victorra, aki kihívóan pillantott vissza rá.

– Nem a barátom, csak a közös úti cél vitt egymás mellé minket.

– Nem látszanak kereskedőnek, se egyszerű utazóknak. Arra gondolok, hogy önök zsoldosok.

– Azok volnánk, a vidéket járjuk. Hírt kaptunk egy X nevű csodatévőről. Állítólag tud olvasni az ember jövőjében.

– Ó, önök is őt keresik? Mindenki kíváncsi az eljövendőre, nem igaz? – mondta Remy. – Én azt akarom tőle, amit mások: tanácsért.

Sejtelmesen elvigyorodott erre, a szemeiben lila fény villant, aztán tűnt el.

– Állítólag nehéz rábukkanni – folytatta a társalgást James, miközben újra dobott.

– Ami azt jelenti, hogy nem lehetetlen – válaszolta Remy. Az este további részébe tovább kockáztak. James már nem is próbált beszélgetést kezdeményezni. A francia olyan sikamlósnak tűnt mint a kígyó, és mindig a legjobb pillanatban csapott le Jamesre. Már eljött az éjfél, mikorra Remy elnyerte James utolsó pénzét és a tőrét is.

– Nos, köszönöm a játszmát, uram – szólalt meg Remy, felállt és meghajolt. Aztán megtántorodott, és megrázta a fejét. – Maga nagyon érdekes ellenfél az asztalnál. További szép estét, és találja meg X-et.

Elindult az emeletre vezető lépcsőn, de előbb odasúgott valamit a felszolgálólány fülébe. Az elvigyorodott és követte. James visszatért Victorhoz, az emberállat az egyik sarokban üldögélt. Az előtte lévő tálon lecsupaszított csontok. James minél távolabb ült tőle. Kardfog haragosan nézett rá, a szemei szinte villámokat szórtak.

– Ezt a játszmát elvesztetted – morogta Victor. – Nincs pénzed, nincs tőröd. Ez a liliomfi mindenedet elvitte. Marha vagy!

– Először is, nem nevezel engemet marhának, te büdös barbár – válaszolta James neki, és a tányéron lévő csontokra mutatott. – Míg te itt zabáltál és sört vedeltél, addig én végeztem azt amiért ideküldtek. Ez a francia tudja, hogy merre keressük X-et. Ő is egy démonfajzat, látszott, hogy valahogy irányítja a kockadobásokat. Én is csak a nyolcadik dobás után kezdtem sejteni, hogy ezt csinálja. Szerintem az éjszaka folyamán megpróbál majd elszökni. Gyere…

A fogadós nem kezdett el méltatlankodni az elmaradt fizetség miatt, de nem is marasztal őket. A két férfi kilépett a fogadóból, és elrejtőztek a fák között, az épülettel szemben. Már magasan járt a Hold, mikor egy fekete alak jelent meg a bal szélső szoba ablakában, végigkúszott a falon végighúzódó párkányon, utána pedig leszökkent a talajra.

A francia volt az. Látszott rajta, hogy sietősen öltözött fel, biztosan kellemesen töltötte az éjszakát. James-el ellentétben, akinek a fogadó mellett még a Victort is szemmel kellett is tartania. Intett a társának, és elindult. Ekkora Remy már a lovát kötötte el, a hátát mutatva nekik. Ekkor megállt, futólag hátrapillantott.

– Fejezd be, most! – parancsolt rá James.

– Ó, azt hittem, hogy jobban tudsz veszteni. Nem adhatom vissza a pénzed, mivel én voltam a jobb. Elnyertem tőled, sajnálom.

– Csaltál, ráadásul mágiával. És nem az aranyom miatt jöttem, hanem mert tudod, hogy merre van X. A jövendőmondó.

Megállt, és az öve felé nyúlt.

– Állj! Mondd el, hogy merre van, és ígérem, hogy gyors halálod lesz – suttogta Kardfog.

– Szeretnék még élni. Jó uraim, mit szólnátok, hogy ha én mondanék jövőt. Én tudok kártyát vetni – válaszolta, és az övéből előhúzott egy pakli kártyát, szembefordult velük. – Nyugalom, semmi gond nem lesz. Jósolok neked és a cimborádnak is, szóval…

Találomra kihúzott két lapot a kártyák közül, felvonta a szemöldökét.

– Nos, barátaim. A tarokk nem hazudik – elrendezte legyező alakba a kártyákat az ujjai között és feltartotta. – Ó, az akasztott ember és a halál.... Nincs szerencsétek.

A lapok lilás fényben derengtek fel, Remy a következő pillanatban eldobta őket. A papírlapok pörögve száguldott a két férfi felé, akik azonnal kétfelé ugrottak. James nem volt elég gyors, az egyik kártyalap még így is felsebezte az arca jobb részét. Éles fájdalom hasított a fejébe. A kártyák a földbe fúródtak és egy fényes lobbanás kíséretében egyszerre robbantak fel.

Kardfog jobbról rontott a franciának, aki hátraugrott és a bal kezében lévő sétabottal a férfi feje felé csapott. Az állatias félember hátraszökkent, ahogy Remy is, de még így is el kellett hajolnia, hogy James pengéi nehogy lefejezzék. James fel sem ocsúdhatott, mikor az ifjú szerencsejátékos csizmatalpa a mellkasának csapódott. A rúgás ereje a közeli fatörzshöz csapta.
Kardfog ekkor lehajtott fejjel felé rohamozott, de Lebau félreugrott az útjából és egy pörgéssel a férfi hátába került. A lilán lángoló sétabot tompa végét teljes erejéből a másik férfi háta közepébe döfte. Hangos reccsenés hallatszott, ahogy eltört valami Victor testébe és a mutáns bénultan esett össze.

James, ahogy feltápászkodott, csak annyit látott, hogy Remy hihetetlen gyorsasággal beszáguldott az erdőbe. Megropogtatta a nyakát, hogy az eltört csigolyái normálisan forrjanak össze.

Érezte a franciát körbelengő fémes illatot, amilyet csak villámcsapás után lehet érezni. A szagot követve folytatta az üldözést. Hamarosan meglátta az előtte rohanó francia alakját. A szíve hevesen vert, a frissen begyógyult testrészeiből tompa fájdalom sugárzott fel, egészen a fejéig. Pillanatok múlva beérte Remy-t, aki ezt észrevette. Az sarkon fordult, újabb két kártyát dobott James felé, de az felugrott az útjukból. Addig Remy folytatta a menekülést, de James követte.

Egy tó partjára értek. Azonban a francia eltűnt. James megállt, és zihálni kezdett. Ekkor érezte meg, hogy figyelik. A karmai halkan siklottak elő az ökléből. Nem sejtette, hogy Remy a bokrok mögül figyeli. Lebau elmosolyodott, mikor egy újabb kártyát húzott elő az övéből. A leveleken átsütő holdfény bonyolult mintákat rajzolt bőrére, félelmetes maszkká változtatva az arcát.

Ő volt a tolvajok céhének legjobbja, és ezt annak a képességének köszönhette, hogy jól tudott rejtőzni, lopakodni és alakoskodni. És persze a jellemének, hogy ő volt a legjobb, és nem bármi áron eléri a célját.

 A James nevű férfi felpillantott a Holdra. Remy elmosolyodott, ahogy a kártyát maga elé tartotta. Gyors halála lesz, és az utolsó dolog amit látni fog, gyönyörű lesz.  Elhajította a kártyát, és már ugrott volna.

James azonnal észrevette a lila villanást, jobbra ugrott el a kártya elől. Látta Remy árnyékát, ahogy a férfi átugrik a tőle jobbra lévő tölgyfa tetejére. A férfi azonnal odaugrott, a karmaival kaszáló mozdulatot tett. A hihetetlenül kemény fémből készült karmok úgy vágták át a fatörzset, mint ha vajból lett volna. A tölgy jobbra dőlt, Remy tehetetlen bábként zuhant le a tetejéről, végiggurult a parton. James azonban gyors volt, időben elkapta az ifjú grabancát. Odahúzta a partra és a belenyomta  a fejét a tó vízébe. A sokkot kapott férfi tehetetlenül vergődött. James hangos csobbanással rántotta ki a vízből a levegő után ziháló fiút. Felemelte és maga elé tartotta.

− Merre van X?

Remy belenézett James szemébe, aztán felkacagott.

− Te voltál az első, aki elkaptál. Ha életben hagysz, elmondom.

A férfi újra a tóba nyomta a vadul kapálódzó franciát. Ide-oda vergődött, az izmai megfeszültek. James szeme elé vörös köd borult, a következő pillanatba emlékek árasztották el az elméjét. Ledöfött egy félmeztelen, kék festékkel borított testű harcost, miközben nem messze tőle egy fiatal nő és a gyermeke figyelte őket.

Nem vagy gyilkos. Vad vagy, de nem gyilkos. –hallotta azt a női hangot, amit álmában. Kihúzta Remyt és az avarra lökte. Remy hosszú haja nedvesen tapadt a fejéhez. Görcsös köhögésbe tört ki, és fölé magasodó Jamesre emelte a tekintetét.

− Ne merjél hazudni.

− Innen északra, az erdőn túl van egy kastély. Ott van X – mondta miután kiköpte a vizet. – Nem hazudtam, de az még nem jelenti azt, hogy nem bízhatsz meg bennem!

Ordított fel és földre csapott, mire James körül a világ lila villanássá változott. A lökéshullám levitte a lábáról. A francia pokolfajzat még tartogatott neki néhány trükköt, és ő bedőlt neki. Még fel sem ocsúdhatott, mire Remy felpattant. Felé tartotta a tenyerét. A belőle kiáradó bíborszínű lökéshullám hátralökte Jamest.

A harcost elnyelte a víz, mint egy pokolbeli fenevad bendője. Kapálódzott, ahogy sötét mélység elnyelte. Újra a csőbe érezte magát, a szíve hevesen kezdett verni. Félt a fájdalomtól, valamint a múltjától. És csak jöttek a képek. Éveknek tűnt számára, míg végre a part közelébe jutott. Érezte, hogy egy erős marok rángatja ki a partra.

Kardfog állatias arcát látta felé hajolni, aztán elhomályosult előtte a világ. Egy hangot hallott a sötétségen túl.

− Senki nem ölhet meg, mert én foglak – mondta Victor.

3. Testvériség

Még be sem lovagoltak a fák közé, mikor a ló hirtelen felnyerített fájdalmában aztán előrebukott. A férfi reflexszerűen elkapta a belé kapaszkodó fiút és lerántotta. Együtt gurultak végig az avaron, végül megálltak az egy tölgy tövébe. Távolból hallatszottak az üldözők csörtetése. A földesúr zsoldosai nem tudtak csöndesen mozogni.

Sean felpattant és leporolta a ruháját. A kezét nyújtotta a földön heverő fiúnak.

− Nem most kellene szenderegni, Robin úrfi.

Az megragadta, és hagyta, hogy az idősebb férfi felhúzza a talajról. Sean magas, délceg férfi volt. Félhosszú, vörös haja a tarkójáig ért, míg az arcát ugyanilyen színű, hegyesre nyírt szakáll borította. Egyszerű utazóruhát viselt, de még ennek ellenére is látszott, hogy nemesi családból származik. Még ha a Cassidy ház ki is tagadta. Robert, a jobbágyfiú a teljes ellentéte volt. Egy sovány, szőke hajú, még a gyermekkorból alig kinőtt suhanc. Akit úgy kellett megmenteni a máglyáról, aztán kivinni a földesúr birtokáról.

Természetesen az uraság, valami Worrick nevű élvhajhász mocsok a legjobb kutyáit eresztette utánuk. Sean azonban tudta, hogy a sikolya mennyire ártalmas a kopók fülének. De a vadászok nem adták fel. Ide-oda cikáztak az erdőben, mivel a férfi le akarta rázni őket és nem Xavier közelébe vezetni őket. De egyre közelebb jártak a birtokhoz. Ahogy rohantak, Robert felkiáltott és elesett egy gödörben.

A férfi leguggolt mellé, és megnézte a bokáját. Kificamodott.

− Hagyjon itt jó uram – mondta a fiú. − Nem számít, hogy élek vagy halok.

A kutyák ugatása egyre közelebb jött. A fák között hamarosan feltűntek a katonák alakjai, a hátuk mögött egy lovon ülő férfival.

− Fiam, ez botor beszéd.

− Én csak egy jobbágy vagyok.

Sean újra a közeledő katonák felé pillantott, akik óvatosan indultak meg feléjük. Az egyik felajzotta a kezében tartott nyílpuskát, és becélozta Sean fejét. A férfi kifújta a levegőt.

− Most még az – mondta talányosan, utána felállt. – Tudod használni a varázslatot?

− Az ördögtől való jóuram.

A szélen lévő zsoldos hirtelen lőtt, a férfi ebben a pillanatban ordított fel, ami pillanatok alatt magas sikollyá emelkedett. Hullámokat vetett a levegőben, ami félrelökte és kettőbe törte a lövedéket. A hanghullámok továbbhaladtak, hátrataszítva a közeledő zsoldosokat. Közben három katona tört rá jobb oldalról.

Sean számított rájuk, ahogy arra is, hogy már nincs ideje egy újabb pokoli sikolyt kiadni. Előhúzta a kardját, és megindult feléjük. Az első katona csapását hárította, elhajolt a másik fickó csapása elől, és hátraugrott. Robert egy fa mögül figyelte az összecsapást, ahogy Sean össze-vissza ugrált, hárította az őt üldöző zsoldosok csapásait, és próbálja visszavágni.

− A Pokolból jöttem, sikolyom a végítéletet hozza a fejetekre.

Erre gyakran harsány szitkok és röhögés volt a válasz. A lovon ülő földesúr vihogása is betöltötte a tisztást. Sean pedig fáradt volt, úgy festett, hogy kezdett öregedni. Amikor Lord Xavier megmentette, akkor még szinte vihart tudott kelteni a sikításával. Azonban ahogy próbált úgy taktikázni, hogy végig szembe maradjon a rátámadó katonákkal, az izzadtság beleette magát a ruhájába.

– Robert! Használd! – üvöltötte, miközben félreütötte a hasa felé irányuló döfést, majd hárított egy balról érkező csapást, és villámgyorsan beugrott egy fa mögé. Két zsoldos oda is követte, tovább folytatva a kézitusát.

A fiú ekkor sántikált elő a rejtekéből, magára vonva a közelében lévő három férfi figyelmét. Az uraság kék sárkányos címerét tunikáján viselő harcosok megindultak felé. A gyermek ekkor feltartotta a kezét, a szája megremegett az erőlködéstől.

A levegő lehűlt, a katonák előtt pedig egy jókora ködfolt jelent meg, ami hamarosan egy vastag fallá szilárdult. Az egyik katona előrelépett, de döbbenten kiáltott fel, mikor a csizmája és benne a lába a szó szerint a talajhoz fagyott, ahogy a társainak is. A fiú kimerülten esett össze.

Sean szeretett volna segíteni rajta, de továbbra is a kettő megmaradt ellenfelével vívott, és még az eddig a csatát csöndesen néző földesúr is elindult felé. A lovag felhajtotta a sisakrostélyát, előtűnt mögüle a férfi baltával faragott, fekete szakállal borított, megnyúlt arca.

– Hagyjátok – parancsolt rá az embereire. – Az a kis pokolfajzat fattyú megbéklyózhatta mágikus hatalmával a katonáimat, de ahogy látom kifulladt. Szeretnél tisztességes harcot és halált, ír kutya?

Sean megtörölte nedves homlokát, és kiegyenesedett. A szeme sarkából ránézett az avaron heverő Robertre, és a helyükön maradt, ijedt kisgyerekként ordibáló katonákra, utána a földesúrra. Elrakta a kardját, a háta mögé tette a kezét és halványan elmosolyodott.

– Hát, hosszú lajtstromom van, arról mit szeretnék. Egy jó vacsorát, mellé bort és egy szépséges szüzet az ágyamba. Gondolom, hogy ez utóbbiakra nem tarthatok igényt, Sir Drake. Mert a tisztességes harc végén nemes halál jár, ami után, a magamfajtának a Mennyeknek ragyogása helyett a Pokol lángjai fognak fényeskedni, ezért számomra nem is lesz olyan megváltó, ugye, jó lovag?

– Pontosan, de az utolsó kívánságodat meghallgathatom. Nos, mi lenne az?

– Hát, ha nem jelent neked gondot, akkor kellene a lovad, jó lovagom – válaszolta illedelmesen Sean.

Erre, mint a két megmaradt zsoldos, mint a lovag éktelen röhögésbe tört ki. Az ír azonban továbbra is ott állt, a háta mögött összekulcsolt kézzel, az arcán jóságos mosollyal.  És azzal a tudattal, hogy ő uralja a helyzetet. Sir Drake lekászálódott a nyeregből, elővonta a kardját.

– Ti ott, intézkedjetek a fattyamról – mondta a zsoldosainak, és elindult Sean felé. – Veled viszont elszámolni valóm van. A lovam helyett, a kardomat kapod…

– Ó, hidd el, jó lovagom, hogy nekem is van.

– … a hasadba.

– Hát a lovadnak jobban örülnék, mivel az enyémet az embereid kilőtték alólam – lassan elvállt a fatörzstől, és jobbra indult. Drake követte a tekintetével, és elmosolyodott, mikor Sean már a kardja markolatához nyúlt.

– Húzd elő a fegyvered, harcolj férfiként.

– Várj egy kicsit – mondta az ír, közben ide-oda mozgatta a kardot.

– Gyerünk! – kiáltotta. A két zsoldos még ott állt, hátha segíteni kell uruknak. – Ti meg ne tátsátok a szátokat! Vágjátok el a fattyú torkát!

– Mindjárt kiszabadul.

– Húzd elő, vagy olyat teszek, hogy sikítani fogsz, mint egy asszony.

Sean színlelt döbbenettel pillantott fel és szélesen elmosolyodott. A férfi kérdésének rejtett iróniája mulatatta.

– Valahogy, így? – kérdezte gúnyosan, az ordítás olyan erővel tört ki belőle, hogy az avar leveleit szinte szélként zavarták fel. Aki csak ott volt a tisztáson a füléhez kapott a viharos erejű, emberfeletti sikolytól. A lovagot a levegőt megrezgető hullámok hátralökték, és a közeli bozótba dobták. Hangos reccsenés és fájdalmas kiáltás hallatszott, mikor Sean odaugrott a gazdátlan lóhoz és a nyeregbe pattant. Megragadta a kantárt, és átviharzott a tisztáson. Azonnal megállt az ájultan heverő Robert mellett. Az ölébe vette az ájult ifjút, és rácsapott a ló farára. Mire Sir Drake és a zsoldosai feleszméltek, már régen eltűntek.

A férfi dühöngve tért vissza este a kastélyába.

Seannek pedig éjszaka lovagolnia kellett, hogy hajnalra megpillantsa a Xavier kastély tornyát.

Anna szokásához híven akkor kelt mikor a Nap első sugarai besütöttek a hálószobája ablakán. Megfürdött, felkapta a Jeanettetől kapott egyszerű szabású, de tiszta ruhát. A konyhán megreggelizett, eddig mindig volt társa a reggeliknél, vagy Scott vagy Jeanette.

Azonban most mindketten az erdőt derítették fel, Bestiát pedig csak akkor látta, mikor nagy ritkán betért a faluba. A medveembernek egy különálló hajléka volt a vadonban. Felviharzott a lépcsőn, és belépett Xavier dolgozószobájába. A lány izgatottan lihegett, alig várta, hogy valami újat tanuljon azon a napon. Az idős férfi megtanította neki, hogy írja le a nevét és izgalmas történetekkel szórakoztatta távoli földekről és korokról. Ahogy a szavait hallgatta, valahogy úgy érezte, hogy ő több annál ami. Charlesből áradó hihetetlen erő megváltoztatta, felemelte.

Xavier az ablaknál állt, és a tájat fürkészte. Nemes vonásai gondterheltnek tűntek.

– Anna, a mai lecke elmaradt – szólalt meg.

A lány értetlenül nézett rá, de a férfi odavonta magához és az erdőre mutatott. Három lovas jött ki az erdőből. Anna már messziről felismerte Scott és Jeanette lovait, de a harmadik, lassan poroszkáló páros még ismeretlen volt a számára.

A szíve hevesebben kezdett el verni. Charles az ablakpárkányra helyezte a kezét, és felsóhajtott.

– Menj, szólj a szolgálólányoknak, hogy készítsenek elő egy szobát. Te is segíts nekik, szükség lesz minden segítségre.

– Tessék? – kérdezte a lány. – A lecke?

Ekkor úgy érezte, hogy a tudatába egy kéz nyúlt bele, és megsimogatja belülről. Charles arcán azon a reggelen először egy óvatos mosoly suhant át. A lány hirtelen azt érezte, hogy mindig is egy ilyen apát szeretett volna.

– Én már most a lányomként szeretlek, Anna – szólalt meg kisvártatva. – Azonban egy testvéred veszélyben van. Ez a mai lecke, hogy ha egy testvér bajban van, mindenben segíteni kell neki.

Anna meghajolt, és ott hagyta a termet. Egy pillanatra arra gondolt, hogy ő azon a helyen van ahol mindig is lennie kellett. Egy pillanatra megtorpant, és visszapillantott a bezárt ajtóra. Nyugtalanság fogta el, mikor magára hagyta Xaviert.

Nyugalmat erőltetett magára. Elindult lefelé a lépcsőn, de a végén már futni kezdett, ahogy a rossz előérzet előbuggyant lelkének egy mély bugyrából, aztán elárasztotta egész bensőjét.

Xavier érdeklődve hallgatta végig Sean történetét, de a lelke mélyén már a menekülést tervezgette. Ilyen közel még nem jutottak a szomszédos Drake birtok emberei a kastélyhoz. Valószínű, hogy a nemes nem fogja feladni a keresést.

Hisz a fattyáról volt szó. Scott a sarokban álló földgömböt tanulmányozta, közben mézes bort kortyolgatott egy fakupából. Charles azonban ismerte annyira a fiút, hogy tudja, csupán az idegességét leplezi így. Sean továbbra is az idős férfiút figyelte, aki állta a pillantását. Tudta, hogy az ír is megoldást keress a mostani gondjukra. És ugyanazon jár az agya, mint Xaviernek.

– Drake az összes uradalmat be fogja járni. Minden kődarabot felforgat, minden faodúba benézz majd. És ami a legrosszabb, az öccse Jacobot pap és William testvér segédje.

− Honnan tudsz te erről? – kérdezte Scott és Sean mellé lépett.

− Régebb óta vagyok itt a birtokon, fiam – mondta az ír, és a fiú szemét takaró vörös drágakőre szegezte a szemét.  – És van pár cimborám Londonban. Míg te a vidéket jártad, játszottad a hős lovagot, én felkerestem néhány régi embert, akikkel száműzetésem első évében jó barátságot ápoltam. Tehát rosszul gondolod, ha azt hiszed, hogy napjaimat a kastélyba töltöm, bort vedelek és szajhák szoknyája után futok. Megtanulhatnád, hogy harcot nem csak csatamezőn lehet nyerni kardpengével, hanem a kocsmák árnyas sarkaiban okos szóval.

− Most fogsz arról prédikálni, hogy te már akkor itt voltál, mikor én még a halakat válogattam?

− Nos, Scott. Ezt már ezerszer mondtam.

A fiatal fiú fanyarul elvigyorodott. Xavier érdeklődve hallgatta tanítványainak szóváltását. Annak idején Seannel, Bestiával és persze Ericcel kezdte. Egy pillanatra elszomorodott, ahogy a messze földön járó tanítványára gondolt. Persze nem akadályozhatta meg a fiatal Magnust, hogy az ügye és a lovagi erények gyakorlása között válasszon.

− Szóval, azt akartam mondani, még mielőtt ifjú barátom kényes kérdései előtt, hogy Drake emberei ide is eljutnak. És ha megtalálják az ifjú Robertet. Akkor felismerik és szólhatnak az Inkvíziciónak. Egy ostromot nem bírnánk ki. Erre az időre valahogy távol kell tartani a birtoktól a fiút.

− És persze téged is – tette hozzá Xavier. – A te arcodat is látták.

Sean döbbenten pillantott Xavierre, aztán Scottra. A fiú lerakta az üres fakupát, pontosabban az ír felé.

− És hova?

Xavier felállt, rátámaszkodott a sétabotjára és odalépett az ablakhoz. Még mindig emlékezett a hajnali élményre. A Cerebro magányában ült, egy kamra, aminek a falai elég vastagok voltak, hogy a külvilág minden zaját kizárja. A férfi ezt a kupolás termet meditációra használta, és hogy még jobban ráhangolódjon a képességére, felerősítve azt. Ilyenkor érezte a világon lévő többi ember tudatát. Valamint képes volt érzékelni a magukfajtát. Az ő lelkük rezgései teljesen más mintázatot vetettek, de nem sokban különböztek a szokványos emberekétől. Azon a hajnalon teljesen más mintázatot talált. Valami idegent, alapjaiban olyan volt, mint egy magafajta, azonban volt benne valami idegen. Nem rémült meg tőle, sokkal inkább zavarba ejtőnek találta. Soha nem félt semmitől, mindent természetes kíváncsisággal közelített meg és vizsgált meg.

− Nem mulatni küldelek – helyesbített Charles. – Scottal indultok erre a küldetésre.

− Kár, pedig megtanítottam volna néhány fogásra – válaszolta Sean, és oldalba lökte az ifjút. – Bár őt szerintem egy másik, nemes hölgy érdekli. Igaz, fiam?

Charles látta Scott fancsali arckifejezését, és érezte a fiúból kicsapni készülő haragot. Amit azonban Scott hamar észrevett, és elfojtott. Magában bólintott, nem csalódott a fiúban, néha az ifjú Ericre emlékeztette.

− Egy magunkfajtát kell megkeresni – mondta végül. – Azonban mégis más. Éreztem benne valami különöset, valami nem evilági dolgot. A Cerebroban képes voltam meghatározni, hogy hol van.  Sokat kell majd utaznunk, az úticélunk München városa.

− El kell hagynunk akkor Angliát – állapította meg Sean. – És mit találunk az út végén? Úgy nézz mint aki démont látott volna, vagy magával az ördöggel került szembe.

− Lehet azzal – válaszolta a férfi. – Scott lovagolj előre, és készítsd fel a Fekete Rigót. Holnap reggel indulunk. Sean, te beszélj Roberttel, persze ha felébredt. Holnap erősnek kell lennie. Kemény időket élünk, a fajtánk ellen irtó hadjáratot folytatnak. Szövetségesekre van szükség és...

Kipillantott az ablakon, és végighordozta a tekintetét a falvakon, a halastavon és a láthatárig húzódó szántókon. Az apjától örökölte ezt az uradalmat. Itt tisztelték és szerették, az általa befogadottaknak pedig menedéket adtak.

− ... és talán egy új otthonra. – mondta ki végül.

Jeanette egy újabb borogatást rakott az ágyban pihegő fiú hideg homlokára. A Robert nevű fiú arcának kék színe kezdett átfordulni az egészségesebb rózsaszínbe. A mellkasára helyezte a kezét, a fiú szíve erősen vert. Anna a sarokban álldogált és figyelte, ahogy Grey dolgozik a fiún, kesztyűs kezeit összekulcsolta a hasa előtt.

Pont úgy mint ahogy a nemes lány szokta.

− Megmarad – mondta, és végigsimított a jobbágyfiú homlokán

− Hozzak még vízet? – kérdezte.

Grey az ágy mellé rakott vödörre nézett, aztán a lányra. Látszott rajta, hogy szeretné ő is ápolni a fiút. Azonban még hozzá sem érhetett a kesztyűje nélkül. Jeanette bólintott, ekkor azonban nyílt az ajtó. Scott lépett be, és körbepillantott. A tekintete a fiún állapodott meg.

− Jobban van már? – kérdezte. – Holnap utaznia kell.

A fiú szemhéja megremegett, amint felébred nagyon éhes lesz.

− Csak elájult, de szerintem estére ha lovat nem is fog megülni, de azért futni tud majd. Hova megy?

− Elrejtjük a fiút és Seant. Legalábbis ezt gondoltam ki Lord Xavier szavaiból. Én is megyek, nos Jeanette. Búcsúzom.

Kiviharzott a szobából, faképnél hagyta a két lányt. Grey felállt, elrendezte a szoknyáját és követte a fiút, de az ajtóból visszaszólt Annának.

− Hozzál vizet, és maradj mellette míg fel nem ébred.

A fiút a lakótorony előtt, az udvaron találta meg. Az éppen felnyergelte a lovát, aztán rápillantott Jeanettre.

− Hova indultok?

− München – sóhajtott a fiú, rárakta a nyerget a ló hátára, és elkezdte a szíjakat összehúzni az állat hasán.

− A Bajor hercegség, az a tájék a legjobb egy magunkfajtának. Kik mennek?

− Sean, az úr és én. Azt mondta, hogy van benne valami különleges még mi a mércénkkel is. Szerintem veszélyes, de Xavier úgy gondolja, hogy érdemes lenne megnyerni szövetségesnek. Bestia itt marad, hogy irányítsa a kastélyt, ahogy neked is.

Jeanette lehajtotta a fejét, és felsóhajtott. Szeretett volna a fiúval menni, de tudta, hogy két embernek maradnia kellett őrizni a helyet. Főleg hogy az úgymond ellenség ilyen közel bukkant fel a kastélyhoz.

Scott rá se nézett a lányra, úgy folytatta.

− Elő kell készítenem a Fekete Rigót az útra. Sokáig ott leszünk, míg meg nem találjuk őt.

Scott visszafordult, lehajtotta a fejét. Bár a szemét eltakarta a drágakő ellenző, de szinte érezte a szomorúságot.

− Elhiszed, hogy elmennék veled? De tudod a kötelesség egy szög, ami egy helyhez szögez. Neked is, nekem is.

Odalépett hozzá és egy csókot lehelt a fiú jobb arcára. Az szemmel láthatóan elpirult, Grey erre megpaskolta Scott orcáját.

− Nocsak, a Sóbálvány életet mutat. Légy óvatos, és gyere vissza.

A bal kezéről lehúzta azt a rubintvörös gyűrűt, amit az anyjától kapott búcsúajándékul. A fiú tenyerébe nyomta és aztán halványan elmosolyodott ő is.

− Hozd vissza nekem ezt. Ahhoz persze élned kell, úgy nem fogadom, hogy Xavier vagy Sean kezeiből kapjam vissza. A tiédből akarom. Sok sikert.

− Nem az ördöggel fogok megküzdeni – válaszolta Scott hetykén. Végzett a lovának felnyergelésével és felpattant. Onnan lepillantott a lányra, és megszólalt. – És őrizni fogom a gyűrűdet, hölgyem.

Jeanette az elvágtató fiú után fordult. Ha nem lett volna a Rend, akkor talán soha nem találkozik Scottal. Ő egy nemes lányaként él tovább, feleségül megy egy nála idősebb úrhoz, míg Scott talán tengerész lesz, ahogy a rég eltűnt apja.

Nem az ördöggel fog találkozni.

A ketrecekben lévő foglyok egy emberként néztek fel a sátorba belép lovagra. A leláncolt nincstelenekre csak egy rideg pillantást vetett. A legtöbben teljesen átlagos embernek tűntek, csupán néhány torzszülöttet látott. Egy kígyóbőrű nőt, aki a börtöne sarkában kuporgott. Tőle jobbra egy torz férfi emelte rá békaszerű tekintetét. Azonban akiket keresett, azokat nem találta.

A háta mögött egy sovány de alacsony török lépdelt, az arcát egy sebhely metszette ketté. Bizánc egyik török zsoldosa lehetett egykor, csak később lett eme átkozott cirkusz vezetője, ami keresztül kasul bejárta a Balkánt. Kivétel nélkül torzszülötteket mutogatott. A férfi szemeivel a sátort tartó gerendák mellett álló őröket méregette.

− Látom, hogy pártolja a kulturált szórakozást, jó lovagom.

Sisakja árnyékában elmosolyodott. A török, ez a Taaj Azer nem vette észre, hogy a ma esti vendége teljes fegyverzetben jött. Persze a láncinge felé felvett sárkányt ábrázoló mellvért, és a sisakja aminek az elülső részén lévő T alakú szemnyílás szabadon hagyta az orrát, a száját és a szemeit egy díszpáncélnak is vélhette, ahogy az oldalán fityegő damaszkuszi pallost is.

Csak a kardtokja mellett logó aranyérmekkel teli dagadt zacskót látta.

− Keresgélek – mondta a férfi. – Hogy vagy képes irányítani ezeket a torzszülötteket?

Szemügyre vett egy oszlophoz kötözött hihetetlenül izmos férfit. Az óriás rá sem nézett.

− Egy angol varázslóval – vette suttogóra a hangját Taaj, de továbbra is büszkének látszott. – Képes uralni ezeket. És gyönyörű nő, ha gondolja, megmutathatom önnek. Nem Allahnak tetsző dolog, hogy egy nő uralja ezeket a pokolfajzatokat, de hát nekem élnem kell valamiből.

A férfi bólintott, mire a török elindult a sátor hátsó része felé. Az egyik ketrecben megpillantotta, akiket keresett. Egy vörös hajú gyermeklányt és egy fiút, akinek a hajkoronája kirítt fehérségével a börtönük sötétjéből. Ökölbe szorította a kezét, a szemeiben könnyek gyűltek.

Megmentelek titeket – gondolta, és kihúzta magát. Az útja végén járt, ez a küldetése hamarosan véget ér. Megtalálta őket. A sátorhoz egy sokkal kisebb pavilon csatlakozott, aminek a bejáratát másik két csúcsos sisakot viselő, alabárdos katona őrizte. Taaj intett nekik, hogy engedjék be őket. Egy szobába jutottak, aminek a közepén lévő nagyobb területet egy átlátszó fátyol takarta. Ahogy a férfi meresztette a szemét, egy ágy, egy apró asztal és egy öltöző szekrény halvány képét vette ki. Az ágyból egy karcsú, női alak emelkedett ki és lépett oda a fátyolhoz. A lovag egy szőke hajú, igéző szépség volt. A lovag érezte, hogy azok a szürke szemek lehántják a csontjáról a húst, felderítve az ő legmélyebb lényegét.

− Mi a neved? – kérdezte a lovag.

Taaj előrelépett, és a bal kezében lévő ostorral a nő felé csapott, de a lovag elkapta a nyelét és lefogta a törököt.

− Regan – mondta a nő rejtélyesen.

− Nem szólalhatsz meg – förmedt rá az arab. – Nos, láthatja hogy a nő teljesen az irányításom alatt van.

− Az én nevem Eric – válaszolta a lovag.

− Nos, menjünk jó uram. Még láthatja! – kiáltotta vidáman Taaj és kitessékelte a lovagot. Regan utána kiáltott.

− Elviszel innen?

− Nem eladó! – válaszolta Taaj. – Nos, mit szeretne? Fiút vagy lányt, jó Magnus lovag?

− Egy fiút és egy lányt – szembe fordult. – Akiket megvettél és később ketrecbe zártál mint két állatot. Akiknek az édesanyja meghalt, az apjukat bebörtönözték.

A török arcán átsuhant a felismerés és nem sokkal utána a félelem. Eric levette a sisakját, felfedve megnyúlt arcát, az arcát takaró barna szakállt és kék szemeit, amiben csöndes haragja bujkált.

− Ne nyúljon a kardhoz! Öljétek meg! – ordította a katonáinak. Azok elindultak felé előreszegezve az alabárdjukat.

− Regan, tudod a dolgod! Ha szabad akarsz lenni, akkor vond vissza a mágiád! – visszapillantott Taajra. – Nem nyúlok a kardomhoz.

A török tőrét egy láthatatlan kéz húzta ki az övéből, és a bal oldali zsoldos torkába dugta. A férfi hörögve esett össze, a jobb oldali kiejtette a kezéből a fegyverét, ahogy a sisakján horpadások jelentek meg. A fejfedő rászorult a férfi fejére, összeroppantva a koponyáját.

A legnagyobb sátorban közben elszabadult a pokol. Az óriás eltépte a láncait, és a földbe taposta a megállítására törő egyik zsoldost. A varangyképű hosszú nyelvével fojtotta meg az egyik katonát. A többi rabszolga is kiszabadult, mivel a rácsaik rejtélyes módon eltorzultak és kettőbe törtek.

− Te... te... is olyan vagy! – kiáltotta Taaj, előreugrott, pusztakézzel akart a lovagnak esni. De a következő pillanatban felnyögött, ahogy a földről felemelkedő és előrelendülő alabárd átdöfte a hátát, és a pengéje a hasából tört elő.

− Igen, te pedig egy féreg. Ember – morogta Magnus, odalépett a gyermekek ketrecéhez és egy jól irányzott mozdulattal eltörte a lakatot. A fiú és a lány azonnal kilépett és bizalmatlanul nézett rá soha nem látott apjukra. Közben a kiszabadult torzszülöttek az utolsó zsoldost is megölték. Tucatnyian gyűltek köré és reménykedve pillantottak a férfira.

− Pietro, Wanda – mondta elérzékenyülten. – Én vagyok az. Nem kell már többé félnetek senkitől. Én vagyok, az apátok.

A fiú félve nézett rá, de a lány azonnal odalépett hozzá és megölelte. Eric viszonozta. Egy árnyék suhant át az arcán, mikor kitapogatta a lánya vékony ruhája alatt az ostorcsapások alatt. Xavier mindig azt mondta, hogy az emberekkel békében kell élni, azonban ő nem akart egy ilyen világban élni, és a gyermekeit sem akarta ennek kitenni.

Végignézett az arcokon.

− Innentől nem leszünk magányosak – mondta, mikor Regan is előlépett.

− És mit szeretnél?

Körbemutatott a ketrecek roncsain, a tekintetében eltökéltség világított fel. Sok rossz dolgot látott, amit a fajtájabelivel tettek.

− Bosszút, ahogy itt mindenki. És ez a cél innentől testvéreké tesz minket.

A szavaira a kiszabadult rabszolgák egyszerre emelték fel az öklüket és kiáltották a nevét.

− A nevem Eric Magnus! És megígérem, hogy többé nem kell félelemben élnünk! Mert mi vagyunk mától a Testvériség!

Charles álma már nem valósulhat meg. Ő már átlépte a saját folyóját, amitől már nincs visszalépés. A gyermekeire pillantott, Pietro döbbenten nézett felrá közbe magához vonta a húgát.

− Egy család leszünk, senki nem bánthat minket mától.

2. Snikkt!

A csontjaiból kisugárzó lángoló fájdalom elöntötte az izmait, átütötte a bőrét, betöltötte a koponyáját. A testét elemésztették a lángok, már ő volt a testetlen kín. Szája néma fájdalomkiáltásra nyílt, de ezzel csak annyit ért el, hogy a víz benyomult a száján, lecsordult a torkán és kitöltötte a tüdejét.

A fulladás érzése azonban eltörpült az érzéshez képest. Eddigi életének emlékképei végigszáguldottak lelki szemei előtt és szétfoszlottak az őt körülvevő sötétségben. Már csak ő volt, nem volt neve...

Ő volt a fájdalom!

A mozdulatra még emlékezett, hisz létfontosságú volt. Hogy felejthetett volna el olyan, az élethez fontos dolgokat, mint az evés, az ivás a légzés. A kezei ökölbe szorultak, fémes fájdalom rohant végig az alkarján, amikor a karmai előpattantak és átütötték azt a falat, ami külvilágtól választotta el őt.

Arra nem emlékezett, hogy a karmaival egy nagyobb rést vágott a fémbe, ahogy arra se, hogy a kiömlő vízzel együtt jutott ki börtönéből, a fájdalom azonban, ahogy a húsából kiszakadtak a csövek.

Már csak akkor eszmélt a tudatára, amikor anyaszült meztelenül a hideg kőpadlón feküdt és gurgulázva öklendezte ki a tüdejébe került vizet.

− Csodálatos – hallotta egy férfi hangját. Értette mit mond, de a szavai oly sikamlósak voltak, mint az áldozatára lecsapni készülő kígyó. – Életben maradt...

Már azelőtt érezte a bal lapockája felé közeledő kezeket, mielőtt azok hozzáértek volna. Gyenge volt, kiszolgáltatottan hevert a semmibe. Mély torokhangot hallatott, mire a kígyóhangú férfi hátralépett.

Ahogy sajgó csontjai engedték négykézlábra állt, és kinyitotta a szemét, lenézett a kézfejére, a szíve összeszorult, mikor meglátta a kézfejéből előmeredő vértől vöröslő fémkarmokat.

− Ki... – nyögte volna ki a kérdést, felköhögött, majd kiöklendezte a maradék vizet.

− Újjászülettél, fiam.

Felpillantott, barna csuhát viselő férfi magasodott felé. Szemeiben nyugtalanító fény lángolt, ahogy lenézett rá. Mellette egy magas, szőke hajú alak állt, széles orrcimpái dühösen remegtek. Mint egy veszélyt szimatoló állat.

− Ki vagyok?

− A régi neved már nem fontos a számodra. Megkeresztellek az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében – vizet hintett rá, ő pedig beleborzongott a bőrére hulló vízcseppek érintésétől -, a neved innentől legyen James.

Egy szűk cellába vitték, aminek a berendezését csak egy földre dobott pokróc és egy éjjeli edény alkotta. És bár nem voltak a helyiségnek ablakai, a férfi érezte, hogy éjszaka van, és sajnálta, hogy nem láthatja a Holdat.

James... szóval ez az új nevem. Úgy hogy nem ismerem a sajátom, ahogy azt az életet sem, amit eddig éltem.

Lekuporodott a sarokba, térdére hajtotta fejét, átölelte a lábát és álomba merült. Ez volt az egyetlen hely, ahová menekülhetett a kínjai elől. Még sokáig ízlelgette ezt az új szót, ami innentől az ő lényegét fogja meghatározni.

Valami gyógyírt, ami tompítja a fájdalmat, kizárja a tudatából, tompítja a lelkében tomboló ürességet. Bor, lehetőleg azt a nehéz italt, amely a Vezúv lejtőin termett, és oly ritkán jutott hozzá annak idején.

A Vesuvius, az Itáliában van.

Ezt a tudást megtartotta magának, ezt senki sem vehette el tőle. Eszébe jutott, hogy az a bor származott onnan. Itáliában szüretelték le, szekéren átvitték Gallián, hogy a tengeren keresztül megérkezzen Londinium városába, onnan pedig fel északnak.

Hiába erőlködött, a többi emlékét teljes homály uralta. A lelkében tátongó seb pedig egyre mélyült, lehajtotta a fejét, a szemhéja a helyére simult.

Egy ösvényen sétált végig, talpa alatt megroppant az avar, rég elhalt óriások elhalt kísérteteiként tölgyfák magasodtak felé. Megállt, beleszimatolt a levegőbe. Orrához szagok ezrei özönlöttek, füleivel összegyűjtötte környezetének neszeit.

Ujjai a tenyerébe martak, mikor csontkarmai elősiklottak bőre alól, izmai megfeszültek. Ő harca készen szembefordult az ellenfelével. Egy vörös róka üldögélt az ösvény közepén, mandulavágású szemeit a férfira szegezte. A csontpengék visszacsúsztak az öklébe.

Mi a neved?

Jött el a bársonyos, testetlen hang. James balra majd jobbra fordult, azonban nem találta a forrását. Mintha a koponyája belsejéből jött volna.

− A nevem... – nem jutott az eszébe, ahogy azt sem tudta, hogy mi volt ez a hely, hogy került ide, honnan jött. Nem volt élete, elvették az életét!

A szemhéjai felpattantak, pillanatok alatt talpra ugrott és állatias bömbölést hallatott. A zárkája falai körbevették, fojtogatták!

Snikkt!

A fémkarmai előpattantak.

Ki kell innen jutnia! Itt fogoly! Őt nem ejtheti senki se fogságba, mint valami állatot!

Meg se nézte a cellája ajtaját, a fába fúrta a fémpengéket és teljes erejéből belerúgott. Őt is meglepte, amikor a faajtó recsegve ugrott ki a keretéből és a szemközti falnak csapódva szilánkokra tört.

James nem tudta, hogy mielőtt elvesztette volna az emlékezetét milyen erős volt, de az új erejének hasznát tudta venni a szökés során. Felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe, érezte a vér és izzadtság félelemtől átitatott csípős szagát. Jobbra fordult és futásnak eredt.

A szabadság felé.

A közeli templom harangja éjfélt ütött. A kondulás végigszáguldott az üres utcákon, bekúszott a sikátorokba. Legfeljebb az utcákat sötét szándékkal járók hallhatták, mert ilyenkor minden tiszta lélek aludt.

William testvér leszopogatta az utolsó húscafatot a csontról, utána a fatálra dobta a maradékot, amikor a pincéből hangos csattanás hallatszott. Victor az ebédlő túlsó vége felé fordította a fejét, halkan felmordult.

Az inkvizítor töltött magának a borból, ivott egy kortyot belőle.

James kiszabadult, valószínűleg feléjük tart és amilyen rossz állapotban van, amint belép a helyiségbe nekitámad. Erre számítani lehetett.

− Kiszabadult – mondta a hóhér. Az ujjai végén meredező szürke karmok megnyúlni látszottak.

− Amint belép ide, megölöd – válaszolta William egykedvűen.

Victor bólintott, eleresztett egy állatias morgást. Hiába keresztelte meg annak idején Victort, de a férfi a lelke mélyén még mindig ugyanaz az a északi pogány maradt, aki annak idején zsiványokból álló bandája élén kereskedőhajókat fosztott ki a nagy északi tengeren és halászfalvakat dúlt fel Skócia partjainál. Akkoriban William még egy kis ír kolostor apátja volt, egyszerű és az egyházhoz méltó életet élt, de nem erényesen.

Eszébe jutott az egyik falusi lány, kinek haja és a bőre olyan fehér volt, mint a tej. William egyből szerelmes lett belé, és a hajadon sem volt adós az érzésekkel. Hónapokkal később meg is született szerelmük gyümölcse: James.

A szíve mintha jéggé fagyott volna, mikor emlékezett a szótlan és zárkózott fiúra. A létezését titkolnia kellett a társai elől. Nem gyónhatta meg senkinek. Ez a titok végül megmérgezte a lelkét és az életét. A büntetés végül nem maradt el. Egy reggel Moirát, a kedvesét, holtan, szétroncsolt koponyával találták meg a tengerparton.

William még meg sem gyászolhatta a nőt, nem indulhatott fia keresésére, mikor a horizonton egy sárkány feje bukkant fel, ami egy hosszú nyakban folytatódott. A falu kifosztására egy normann hosszúhajó jött. Kikötött a parton, a fedélzetéről felfegyverzett haramiák özönlöttek le. A partot védő férfiak, köztük William derekasan harcoltak. A csata hevében látta meg a kalózok vezérét: Victort. A szőke férfi, mikor elvesztette csatabárdját, hosszúra nőtt karmaival tépte ketté a rárontó falusiakat, a harcban szerzett friss sérülései pillanatok alatt begyógyultak. Ennek ellenére William testvér vezetésével a felfegyverzett helyiek legyőzték a kalózokat, bestiális vezérüket kikötözték a falu főterére. Napokon keresztül szurkálták, vagdosták, billogot sütöttek a bőrébe, kihúzták hatalmas és éles szemfogait, kitépkedték éles hegyű körmeit és más kegyetlen kínzásoknak vetették alá. Egy hét telt el mire megtört és végre válaszolt William testvér kérdéseire.

Kiderült, hogy a távoli és titokzatos Vinland nevű földrészről származott, amely nyugaton terült el. Az elmondása szerint megszületése óta négyszázszor volt tél és nyár, azt kiderült, hogy Wilhuff a neve, de a népe csak Kardfognak nevezte. William testvér ekkora már megtalálta Jamest.

A fiú szerencsére életben volt, azonban William azt kívánta, hogy bárcsak odaveszett volna a gyermek. Kardfog felbukkanását, mint isteni büntetés fogta fel, azonban egy éjszaka álmot látott.

Egy angyal lépett be William testvér cellájába, bőre úgy szikrázott a fáklyák fényébe, mint a gyémánt. A szerzetes összerezzent, amikor a mennyei teremtés felemelte bal karját és rámutatott.

Az ördög, mint vadászó oroszlán járja körbe az ő híveit. A fenevad gyermekei már köztünk járnak. A te feladatod, hogy az Úr katonájaként kiégesd e mocskot Földünkről. William testvér, most pedig menj!

Már hajnalodott mikor William kiugrott az ágyból, felébresztette a kocsist, majd Kardfoggal és a fiával, James-el együtt meg se állt Rómáig. Hosszú út és várakozás után Bonifác pápa azonnal inkvizítorrá nevezte ki a szerzetest és visszaküldte Angliába. William megkeresztelte Wilhulffot, és Victornak nevezte el.

Az idő megfagyni látszott, amikor James belépett a terembe. William testvér másodszor is végigmérte a férfit. Teste arányosan izmos volt. Egyenes orra, késpenge vékonyságú szája, ívelt szemöldöke nemesi származásra utalt – már ha egy ilyen jelzőkkel lehet illetni egy ilyen vad teremtményt -, fekete haja a válláig ért, arcát ugyanilyen színű rövid szakáll takarta.

William felsóhajtott. Amikor elfogta Victort és megkeresztelte, a pokolfajzatok vadászának szánta. A titokzatos helyről jött férfiben azonban még élénken élt istentelen múltja. Sokszor kapta ivászaton vagy, hogy szajhákkal szórakozott. A korbácsolások és más testi fenyítések nem használtak rajta. Csak hóhérnak és kínzómesternek tudta használni.

Victor felugrott, a széket a falnak lökte, átszökkent az asztal felett.

William belekortyolt a borba, az ital még le se folyt a torkán, mikor elkezdődött a küzdelem. Victor egy ugrással James előtt termett, bal kezével James feje felé csapott. A másik férfi lebukott előle, a fémkarmaival a hóhér gyomra felé döfött, de az hátraugrott, bukfencet vetett a levegőben. Kinyította a száját, a fáklyák fénye megcsillantak az agyarain, épp, úgy ahogy James fémkarmain.

James felordított, Kardfog nyaka felé indított egy félköríves vágást. Vér fröccsent, mikor a három fémkarom felmetszette a vékony bőrt. Ha a hóhér nem rántja időben hátra, akkor elbúcsúzhatott volna a fejétől.

Az inkvizítor elmosolyodott. Kifizetődő volt lepaktálni azzal a wakandai alkimistával. Az erdőben lelt állatból fegyvert csinált. Kardfog hirtelen magára talált, elugrott az újabb támadás elől, a James bal oldalára került. Elkapta ellenfele nyakát, majd teljes erőből a padlóra dobta és az arcába taposott. Hangos reccsenés bizonyította, hogy Kardfog csizmájának talpa belepasszírozta James orrát az arcába. Azonban a férfi sem volt lusta. A karmait belevágta az állatias férfi lábszárába, mire az felüvöltött, és hátraesett. James felpattant, és egyből a mellkasába döfte az ökléből kinőtt fémpengéket.

− Elég! – kiáltotta hangosan William testvér. James egyből kihúzta az állatias külsejű hóhér mellkasából a pengéit. – Engedd ide.

Victor dühösen mordult fel, de ellépett a földön heverő Jamestől. A férfi felállt, az orra helyén lévő vörös roncs mozogni kezdett, ahogy a porcok lassan összeforrtak és visszanyerték eredeti formájukat. Pillanatok múlva az orra újra épp volt.

− Fiam, gyere. Egyél.

James leült az asztalhoz, megragadt egy csirkét és a fogaival tépni kezdte a húst, majd beleharapott kenyérbe. Pillanatokig csak James falánk csámcsogása hallatszott.

− Bort! – csattant fel. William  már nyúlt volna a kancsóért, hogy töltsön Jamesnek, de az ellentmondást nem tűrően megragadta azt és egyszerűen kitépte a pap kezéből, szájához emelte és anélkül húzta le, hogy mozdult volna a ádámcsutkája.

− Fiam, zavart vagy...

−... és fáradt. Az a szörnyeteg beletaposott a pofámba. Egyáltalán hogy hívnak?

William arcán atyai mosoly terült szét, ahogy Jamesre pillantott. Igen, engedelmes szolga. Az emlékeitől megfosztva, karmokkal ellátva. A végítélet vadállata, az Úr ökle.

− Nem tudni. A vadonból tűntél elő. Piszkosan és elcsigázottan. Azon nyelven szórtál szitkokat, amit még a rómaiak előtt beszéltek ezen a tájon. Démon szállt meg, fiam.

− Még bort.

William testvér ránézett Kardfogra és az éléskamra ajtaja felé intett a fejével. A hóhér felháborodottan felhördült, de teljesítette az utasítást. Hamarosan egy újabb kancsót rakott le az asztalra, amit James a szájához emelt, és úgy itta ki a benne lévő italt, mintha csak ez lenne a dolga.

− És, hogyan tovább?

− Ez a pokolbeli teremtmény istentelen mágiát alkalmazott. Átka miatt csontjaid fémmé fordultak, tested gyorsabban gyógyul, látásod, hallásod és szaglásod erősebb. Én kiűztem belőled ezt az ördögöt, de amiket veled tett, azon dolgok megmaradtak.

− Akkor szörnyeteg vagyok? – tette fel a kérdést James.

− Régen ember voltál, fázva és meztelenül leltünk rád az egyik uraság erdejében. És nem vagy szörnyeteg, csak egy megtévedt lélek. – Úgy szólt Jameshez, mintha csak a fia lett volna. Már csak a vállára kellett tennie a kezét, de inkább nem kísérletezett vele. Nem tudta, hogy reagált volna rá a férfi. – És az, hogy a démon által hagyott szörnyűségek megmaradtak, szerintem egy mennyei terv része. Harcolj a gonosz ellen James, és ígérem, ha van családod, segítek neked őket megkeresni.

A férfi felpillantott, barna szemeiben lakozó üresség fokozatosan megszűnt létezni, helyére a harag költözött, mint a pirkadó nap egyre erősödő fénye. Az asztalon lévő keze ökölbe szorult, a karmok újra előcsusszantak.

− Hozass még bort – morogta, és ránézett William testvérre, aki kelletlenül újra Victorra nézett. A félember felhördült és beviharzott újra az éléskamrába.

− Rendben James testvér – válaszolta William, és a férfi háta mögé lépett. – Minden erődre szükséged lesz, mert szent küldetésre indulsz.

Kardfog kihozott egy újabb kancsó bort, és James elé rakta. A férfi újra felhajtotta. Láthatóan nem rúgott be tőle. William magában bólintott. Elvégre egy ilyen pokoli teremtményre talán másként hat a bor.

− És mi lenne az a küldetés?

William elmosolyodott, és visszaült Jamessel szembe. Állta a férfi vad és bizalmatlan tekintetét.

− Több pokolfajzat mesélt egy bizonyos X nevű férfiról. Szerintük egy varázsló, sőt sokan valóságos szentnek mondták. Védi a fajtájukat, de nem mondták el a teljes nevét. Csak annyit árultak el nekem, hogy itt van Anglia földjén. És nem csak a démonok fattyainak a bizalmát nyerte el, hanem az emberek szívét is megkísértette.

− Azt akarod, hogy keressem meg, igaz? – tért a lényegre James. – Miért nem te indulsz utána?

− Az én arcomat ismerik, valamint nem utazhatok védtelenül. De te észrevétlenül járhatsz az emberek között. És hogy magányos utazóként ne keltsd a feltűnést. Társat is kapsz magad mellé.

Intett a sarokban gubbasztó Victornak, mire az előrelépett. James felhúzta a bal szemöldökét, ahogy végigmérte a félembert. Aztán hitetlenkedve felhorkant.

− És milyen minőségben csatlakozna hozzám? Testőr? Harcostárs? Esetleg ő tartaná a tőrt, ami lesújtana, mikor csak nem úgy harapok bele a libacombba, ahogy kellene? Amilyen rútul elbántam vele, szerintem ő csak mögöttem lovagolhat és nézheti a lovam farát.

Victor erre felmordult, de William egy intéssel lenyugtatta.

− Mondjuk úgy, hogy két utazó lesztek, akik hallották az X nevű csillagjós nevét, és tanácsot akartok tőle kérni. Ez megfelel?

− Egy időre igen.

A férfi már indulni készült, de William testvér egy szóval lenyugtatta.

− Még mutatnom kell valamit, fiam.

Az egyik legszélső kamrába vezette őket. Egy szűk cella, aminek a közepén egy hosszú asztal állt. Rajta egy elrendezett páncél darabkái. Egy keményített mellvértből, könnyű láncingből és természetesen egy sisakból állt, ami szabadon hagyta viselőjének az állát és az orrát. A szemnyílás feletti részből pedig kettő, hajlított dísz állt ki. James felemelte és megnézte magának.

− Mintha egy démonra pillantanék – mondta, miközben megforgatta.

− Ez azt jelzi, hogy bár megérintett a poklok egyik démona, de mégis a szent ügyet szolgálod – mondta mosolyogva William, aztán Victorra pillantott. Látta, hogy a félember karmai megnövekednek.

Igen, és ő bármikor képes lehet elpusztítani ezt a démont.

Egy másik démonfattyú által. Aki csak neki szolgált.

1. Új élet

− Boszorkány!

− Nőstényördög!

− Succubus!

Minden szó úgy hasított bele a lány lelkébe. Anna Marie lehajtotta fejét, meztelen talpa belemélyedt az eső által feláztatott, nyirkos iszapba. Élete utolsó útjára indult, bal oldalán a falusiak álltak és ordították szitkaikat.

A lány érezte, hogy valami nedves csapódik az arcához. Anna megtántorodott, amikor a rothadófélben lévő répa eltalálta.

− Vámpír! – sikította egy kövér asszony, őszülő tincsei előbuktak szürke főkötője alól. –Égj el a pokol legmélyebb bugyrában!

Juliette volt, a pékné. Mindig mosolyogva fogadta Anna Marie-t, amikor az kenyérért ment hozzá. Most azonban csak félig rothadt zöldséget és szitkokat kapott tőle. A háta mögött haladó katona erősen előretaszította, mire a lány folytatta az útját. Nem mert az útja végében magasodó máglyára.

Tűzifából felállított kisebb gúla, a tetején egy faoszlop. Az aljában egy magas, szerzetesi csuhát viselő férfi állt, a szemerkélő eső elleni védelemként a csúcsos csuklyát a fejébe húzta. Nyakában viselt ezüst kereszt jelezte, hogy a férfi Isten szolgája.

Az Inkvizítor.

Alakja fenyegető hegyként magasodott a tűzhalálra váró lány fölé. A kámzsa árnyékából előbukkant a férfi arca. Egyenes vonású orra, éles metszésű válla és sima homloka akár jóképűnek is mutathatta az inkvizítort, azonban a szemeiben a gyűlölet fehér fénye izzott.

Anna megreszketett, mikor az végigmérte, majd a máglya köré csődülő tömeg felé fordult. A lány tekintetével kereste a szüleit, azok nem voltak ott. Nem akarták látni a lányukat elégni a lángokban. Lecsukta a szemét, a szíve vadul vert. Tudta, hogy a máglyát sodronyinges, kezükben alabárdot szorongató katonák állták körbe. Nem engedték volna el, épp úgy, ahogy a háta mögé lépő nagydarab, izmos férfi, akinek vonásait fekete hóhércsuklya takarta el.

Az inkvizítor előrelépett, elmondott egy imát a lány lelki üdvéért és megszólalt érces, mégis oly számító hangján.

− Bűnösnek vallod magad?

A lány megrázta a fejét. Ő nem akarta bántani Frederic-et. A helyi földbirtokos fia teperte le a szántóföldön, szorította száját a lány szájára. Ő már csak annyira emlékezett, hogy az ifjú mellette fekszik, a szemei vakon meredtek az égre, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Akkor megtehette volna, hogy elfut jó messzire. Ő azonban meg se állt a templomig, ahol mindent elmondott a papnak.

A tiszteletes rájött, hogy valahogy Anna volt az oka az egésznek. Megkötözték, pincébe vetették és addig vártak, míg meg nem érkezett az inkvizítor.

− Mondd is ki!

− Nem vagyok bűnös! – kiáltotta Anna.

Egy sárdarab repült ki a tömegből, olyan erővel csapódott a lány homlokának, hogy az neki esett volna a farakásnak, ha a hóhér meg nem fogja meg hátulról, ezzel lefékezve az esését. A nagydarab férfi előrelökte.

− A hangja, mint az angyalok kórusának csengése, azonban a szavak gonosz hazugságot hordoznak. Tette bizonyíték arra, hogy a lányt már megfertőzte az ördög. Ez már az idők végezete testvéreim. Emberarcú démonok, bestiális szörnyetegek járják földjeinket. – Annára mutatott. – Sokan nem tudják, hogy kitől kapták delejes erejűket. Én, az Úr szerény szolgálójának az a feladatom, hogy a tűzzel megtisztítsa őket, hogy lelkük üdvöt nyerve a mennyek országába kerüljön.

Fejével intett a hóhérnak. Az felmordult, mint egy véreb, vagy egy medve... A csuklyás férfi ujjai bilincsként szorultak a lány vállára. Anna szíve összeszorult, gyomra háborogni kezdett, mikor az ítéletvégrehajtó felvonszolta a máglya tetejére, hozzábilincselte a faoszlop tetején lévő fémgyűrűhöz.

− A kín és a tűz megtisztítja a lelket!

A falusiak egy emberként kiáltozták szitkaikat, az öklüket rázták felé. A hóhér a bal kezében tartott fáklyával meggyújtotta a máglyát. A narancssárga lángok falánk étvággyal falták fel a fát. Az égő fából áradó csípős füst felkúszott a lány orrába, kaparni kezdte a torkát. Az köhögni kezdett, a szeméből patakzani kezdtek a könnyek. A tűz hamarosan felkúszik hozzá és elemésztik őt.

Az ég felé pillantott...

Vajon tényleg a mennybe jut, vagy pokolból feljött démonként elkárhozik. Újabb fájdalmas, mélyről jövő köhögő roham tört rá. Úgy érezte, hogy a mellkasa bármikor kiugorhat a helyéről. Nem vette észre, hogy a tömegben csődület támadt, csak annyit érzett, hogy valaki egyszerűen a máglya tetejére ugrik, egy erős csapással eloldja a kötelékét és felnyalábolja őt. Ekkora ő már elájult.

Biztos egy angyal jött el, hogy a mennyekbe vigye.

Bestia, a Mccoy klán medveembere izmos karjaiba fogta a lányt, és átugrott az összeverődött parasztok feje felett. A máglya körül őrt álló katonák ekkor emelték a kék bundás lény felé a számszeríjukat.

Scott azonban ezt nem várta meg.

A fekete csuklyás köpenyt viselő fiatal férfi átverekedte magát a döbbent parasztok tömegén és támadásba lendült. A hozzá legközelebb álló katona felé fordult és lejjebb csúsztatta a szeme előtt lévő csiszolt drágakőlencsét. A szeméből előtörő vörös sugár a katona mellkasának csapódott. A sugár ereje hátradobta a férfit, majd leterítette a másikat is, aki az alabárdját előreszegezve rátámadt. A szeme sarkából látta, ahogy egy szeplős képű, fiatal katona megpróbál lecsapni rá, de mielőtt ezt megtehette volna, egy láthatatlan erő felemelte, és a földhöz csapta.

A falusiak fejvesztve menekültek be a háziak felé. Scott egy harmadik rárontó katonát is ártalmatlanná tett, mikor állatias morgást hallott, tőle balról. A hóhér négykézlábra állt, felszökkent a levegőbe.

Az ördög vigye el, ez is egy magunkfajta.

A vörös fénysugár mellkason találta a fekete ruhás férfit, aki hangos puffanással a sárba esett, de azonnal talpra ugrott.

Felemelte a kezét, megragadta a hóhércsuklya tetejét és lehúzta a fejéről. Scott hirtelen nem tudta, hogy emberrel vagy állattal állt szemben. A férfinak szőke, vállig érő haja volt, kék szemeiben vadság égett, állatias arcvonásait szakáll takarta, amit normann szokás szerint két ágba fonva hordott. Kinyitotta a száját, elővillantotta tőrszerű szemfogait.

Scott, amikor még árva volt, sokat hallott az öregek meséiből a normann fosztogatók hírhedt harcosairól, a bersekerekről. Csatába vonulva csak medvebőrt viseltek, megállíthatatlan harci lázba voltak képesek magukat hajszolni.

A különös férfi behajlította a lábait, Scott a szemellenző bal oldalára helyezte a kezét. Eddig még nem harcolt magafajtával. Most egy vele egyenrangú, vagy nála erősebb ellenfélre akadt. A hóhér valami gorombaságot üvöltött saját, torokhangú nyelvén. Négykézlábra ereszkedett, és mint valami emberbőrbe bújt medve, Scott felé szökkent.

Az már becélozta a különös férfi fejét, mikor az hirtelen valami láthatatlan akadályba ütközött a levegőben és elterült a sárban. Megpróbált felállni, de egy titokzatos erő újra a földbe döngölte. Scott társa odalépett a különös torzszülötthöz, hátrahúzta a csuklyáját, így felfedve hosszú vörös hajjal keretezett nemesi szépségű arcát. A lány bal halántékára helyezte a mutatóujját, koncentrálni kezdett.

A szőke férfi szeme lecsukódott, a feje lehanyatlott és reszelős hangon horkolni kezdett. Az inkvizítor a máglya mögött bujkált.

− Gyere elő – mondta Jeanette parancsoló hangon. A csuhás merev léptekkel előlépett, az arcán már nyoma sem volt az addig ott honoló magabiztosságnak. A férfi pont a még égő máglya előtt állt meg.

− Jeanette, mit tervezel? – kérdezte Scott. Az inkvizítor remegett. A lány a máglyára pillantott, a férfi is úgy tett.

− William testvér, milyen érzés felnézni rá? – kérdezte Jeanette. Szemeiben hideg düh csillogott, előrelépett.  – Milyen érzés végigmenni az úton? Milyen érzés belepillantani a lángokba?

− Ne – mondta William testvér. – Ha van még magában valami emberi maga sátánfajzat, akkor nem teszi meg.

− Én is ezt mondtam.

Scott a lány mellé lépett, a vállára tette a kezét, azonban az nem reagált rá. Túlságosan lefoglalta, hogy az inkvizítorra koncentráljon. Jól tudta, hogy miről beszél a lány. Három évvel ezelőtt Scott és Bestia megmentette a lányt a máglyahaláltól London főterén. Akkor is William testvér vezényelte volna le Jeanette kivégzését, de előtte még kegyetlenül megkínozta a lányt.

− Hat lépés, William. – Hosszú csönd ereszkedett a térre, csak a hóhér hortyogása hallatszott. A máglya tüze lassan kezdett kialudni. – Nemes hölgy vagyok, nem akarom, hogy a lángok közé gyalogoljon. Innen ötszáz mérföld London. Hosszú séta lesz, most pedig, indulás.

Az utolsó szavak vészjósló hidegséggel hagyták el a lány száját. A férfi futásnak eredt, és eltűnt a falu házai között. Jeanette szemei egy bosszúálló angyal haragjával lángoltak, ahogy a távolodó inkvizítor után pillantott.

− Ezzel csak ránk haragítottad az Inkvíziciót – mondta Scott.

− Elvette az életem. Nemes hölgyként bántam vele, meghagytam az övét.

Scott elindult a falu széle felé.

− Rossz vége lesz ennek, Jeanette.

A lány kihúzta magát, a fejére hajtotta csuklyáját és követte a fiút. Scott úgy érezte, hogy Jeanette testében egy pusztító bestia bujkál, tényleg egy pokolbeli démon lehet. Azonban valamit érzett a lány iránt, a sudár termete, nemesi tartása és szépsége mindig megbabonázta a fiatal férfit.

Scott azonban nem volt se nemes, se trubadúr, csak egy egyszerű tengerész elárvult fia.

Bár ők sorstársak voltak, mindketten számkivetettek a nép szemében.

Anna arra ébredt, hogy a meleg úgy öleli körbe, mint egy puha takaró. Átadta magát az érzésnek, ekkor jutott az eszébe, hogy mi is történt vele. Kinyitotta a szemét, azt megállapította, hogy nem a máglyán van. Egy tisztás közepén volt, ami körül tölgyfák magasodtak, közepén vidám tábortűz pattogott, ami felett egy vézna, nyársra tűzött nyúl sült vörösre. A piruló hús illatától összefutott a lány szájában a nyál.

Közelebb óvakodott, elképzelte, hogy letép egy darabot a sültből... Lépteket hallott a háta mögött, megdermedt és a szeme sarkából meglátta a fák közül kilépő kék medvét. Hirtelen szembefordult a különös fenevaddal, az avarból felkapott egy vastag faágat. Csak ekkor jutott az eszébe, hogy Angliában nem élnek medvék, főleg olyan, ami két lábon jár, köpenyt és ágyékkötőt visel, valamint a bal mancsában egy embernyi, mívesen faragott fabotot tart, öklömnyi szemében bölcsesség és jó indulat csillog.

− Rakd le azt a botot leányom – dörmögte barátságosan a különös teremtmény.

Anna végigfutatta tekintetét a roppant karokon, a jókora karmokon. Tudta, hogy egy küzdelemben nem húzná sokáig. Pont oda dobta vissza egyetlen fegyverét, ahonnan felvette.

− Mi... mi... vagy te?

A lény a tűz mellé kuporodott, megforgatta a sülő húst.

− Mindjárt kész, hamarosan ehetsz. Gondolom farkaséhes vagy, nem mindennap menekülhetsz meg William testvér máglyájától. – A medveember felkapta a fejét. – A nevem Bestia, a Mccoy erdő védelmezője. Te pedig...

− Anna Marie – válaszolta szégyenlősen. – Te, mi vagy?

− Engem is anya szült, ahogy téged – mosolyodott el Bestia. – Hogyan váltam ilyenné, magam sem tudom. Fájdalmas átváltozás volt, annyi biztos.

− És téged is meg akartak égetni? – kérdezte Anna.

A medve megrázta a fejét, hatalmas, igézően narancssárga szemeit a lányra függesztette.

− Ahonnan én jöttem, északról, a klánom még mindig hisz a régi idők szellemeiben. Engem jó jelnek véltek, tiszteltek, gyógyító erőt tulajdonítottak nekem. Én meg csak annyit tehettem, hogy megtanulom e mesterség fortélyait. Ezek után hatalmas tiszteletnek örvendtem. – Bestia megpiszkálta a tűzet egy faággal. – Persze családom nem lehetett, úgy mint a klánom többi tagjának. – Bánatos mosoly húzódott végig a ragadozó arcvonásokon. – Szellemnek véltek, így egy nő sem tartotta méltónak magát arra, hogy... – Felköhintett, mint egy szemérmes nemes úr. Anna elvigyorodott, tudta, hogy a gyermekeket nem kis manók hozzák. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy tudd ezt, leányom.

− Sokat suttognak, nekem meg van fülem – válaszolta a lány, szégyenpír nem látszott az arcán.

− Egész jó, ahogy látom – kacsintott barátságosan Bestia. – Úgy látszott, hogy egész életemet egy erdei szentélyben fogom eltölteni, különféle gyógyfőzeteket kotyvasztva, ellátva a klánbeliek különböző bajait. Egy nap aztán megfordult minden, felkeresett Xavier gróf, ő a legbölcsebb és legjobb ember, akit ismerek. Leültünk, csipketeát ittunk és elbeszélgettünk. Meggyőzött arról, hogy a tudásomat és a képességeimet máshol is tudom kamatoztatni...

Bestia felkapta a fejét, fülelni kezdett. Anna hirtelen felpattant, amikor meghallotta az egyre hangosodó lódobogást. A biztonság kedvéért újra felkapta a faágat, bár újra elgondolkodott azon, hogy mennyi esélye is lenne, neki egy gyenge lánynak.

− Dobd el azt – mondta derűsen Bestia. – Barátok jönnek.

A tisztásra két lovas érkezett, mindketten csuklyát viseltek.

− Scott! Jeanette! Már attól féltem, hogy William testvér elfogott benneteket.

Az elől haladó lovas megállította hátasát, leugrott a nyeregből, és hátrahúzta a csuklyáját, felfedve arcát. Hosszú arcú ifjú volt, hegyes állán rövid borosta feketéllett, finom vonású orrának vége enyhén görbe volt. Rövid, barna haját rövidre nyírta. A lány jóképűnek is találta volna, ha látta volna a szemeit. Egy vörös, drágakőből készült szemellenző takarta őket.

Egyszerű őzbarna nadrágot, fekete, a derekán övvel összefogott tunikát viselt. A társa egy nő volt, de nemességet sugárzott magából. Anna akaratlanul is meghajolt előtte.

− Nemes hölgyem.

A nő gyönyörű vonásain kedves mosoly jelent meg.

− Kérlek, most hagyd az illemet. Nincsen köztünk nemes és jobbágy.

− Most pedig együnk – szólalt meg Scott.

Fél óra alatt megették a nyulat. A férfi lóra szállt, és a kezét nyújtotta Anna felé. Az már azon volt, hogy megfogja, és hagyja magát felsegíteni a lóra, de eszébe jutott, a földön heverő Federic képe.

Megrázta a fejét. Scott és Jeanette sokat mondóan egymásra néztek. A nemes hölgy magához intette Annát és lehúzta a saját kesztyűjét és átnyújtotta Annának.

Felhúzta és így már nem kellett attól tartania, hogy bántja Scottot. A fiatal férfi mögé ült, átölelte a derekát és a fejét a hátára hajtotta. Elindultak, a szemeit lehunyta és a ló hullámzó mozgása álomba ringatta.

Tudta, hogy biztonságba került.

William testvér lábai ólomnehezek voltak a fáradtságtól és úgy égtek a fájdalomtól, mint ha maga a pokol kelt volna életre bennük. Nem fájt jobban, mint a megalázottság érzése. Az a nő, az az átkozott pokolból jött fúria úgy rángatta, mint a vásári mutatványos a kezében tartott bábot. Már harmadik napja vánszorgott végig az úton, amikor egy Londonba tartó szekér megállt mellette. Disznókat szállított, William hiába tiltakozott, de a szekeret hajtó gazda és a fia egyszerűen lefogták és megkötözték, és a hátsó részbe hajította.

A szekér Inkvizíció főhadiszállása előtt álltak meg, a két férfi lepakolta és továbbhajtott. A férfi úgy érezte, hogy egy többmázsás szikla esett le a szívéről. Az épület egy egyszerű polgárház volt London belvárosában. A levegőben az ázott macskakővek, a rothadó zöldségek és más, kevésbé étvágygerjesztő dolog szaga terjengett. William felhúzta az orrát és belépett az épületbe.

Persze csak azért, hogy újabb gondokat vessen a nyakába. Be se lépett az előtérbe, amikor azonnal egy fiatal szerzetes támadta le.

− William testvér! William testvér! – kiáltozta.

A feketehajú, kölyökképű fiú megragadta az idős férfi karját és megrázta.

− Jacob testér, ne kiáltozzon úgy, mint akit ezernyi ördög üldözz!

Amikor meghallotta a fiú válaszát, rá jött hogy ennél közelebb nem járhatott volna az igazsághoz.

− Victor, a hóhér! Visszatért!

Az inkvizítor büdös volt, fáradt, szédült a fáradtságtól. A kezei ökölbe szorultak, a szívében szent düh lángolt fel.

− Máglyára kellett volna küldeni, amikor még megtehettem! – bömbölte el magát, Jacob összerezzent. Az épület belseje puritán módon volt berendezve. A falakat nem borították díszes falikárpitok vagy freskók, a folyosók szűkek voltak, az ablakok lőrésszerűen keskenyek voltak.

Victorra az ebédlőben talált rá. A szőke hajú félember a sültekkel és kenyérrel megpakolt hosszú és vaskos faasztal végében ült, és egy jókora libacombról szaggatta le a húst, hangos csámcsogással rágta össze nem törődött a szakállába ragadt húsdarabokkal.

William amint belépett a terembe, odarohant a hóhérhoz és teljes erőből képen törölte. A félig felfalt libacomb hangos csattanással esett a kőpadlóra. A férfi felpattant, felhördült, felfedve késszerű fogait.

− Ne legyél tiszteletlen! Megtehettem volna, hogy végignézem, ahogy a tengerbe leled a halálod, te pokolfajzat!

− Aludtam!

− És most zabálsz! Megmentettem az életed, és te nem mentetted meg az enyémet! Ha valamelyiket is elfogjuk, akkor könnyen kiszedhettük volna, hogy hol van Xavier! A máglyára küldenélek, ha nem lennél megkeresztelve.

Elcsöndesedett, némaság ereszkedett a teremre.

− Megyek a pincébe? – kérdezte Victor döbbenten.

− Talán ideje bemutatnom az igaz, keresztényi ügy egy másik harcosát, aki jobban fog szolgálni, mint te. Gyere!

Két napon át lovagoltak, gondosan kerülték az országutat és a fogadókat, az erdőben táboroztak. Az üldözőiket lerázták, így az út további részét nyugalomban tették meg. A fák ritkulni kezdtek, zöldellő mezőnek adva át a helyüket. Az ösvény földút formájában folytatódott, melynek két oldalán gondosan megművelt mezők húzódtak. Anna Marie-t az otthonára emlékeztette.

Egy pillanatra elfogta a honvágy, főleg amikor átlovagoltak egy kis, zsúpfedeles parasztházakból álló falun. A dolgukat végző falusiak feléjük pillantottak, a lány szíve összeszorult, elfordította róluk a tekintetét.

− Bestia! – hallatszott egy kiáltás.

A mellettük haladó medveember megállt és bevárta a felé rohanó gyolcsruhás jobbágyat.

− Később visszatérek a várba, ahogy látom Owen tehenének már megint baj van hasával.

Scott bólintott, és folytatták az útjukat. Marie-nak feltűnt, hogy a teremtmény külseje nem tölti el félelemmel a falucska lakosait.

− Az emberek hálásak nekünk, mert segítünk nekik – adta meg a lány kimondatlan kérdésére a melléjük lovagoló Jeanette.

 A láthatáron egy vár magasodott, magas falaival és masszív bástyáival és a körülötte húzódó széles vízárokkal bevehetetlennek tűnt. A közeledtükre leengedték a függőhidat. Amikor átértek, a lány csak ekkor tudta megnézni a bástyák tetején strázsáló láncinges katonákat és az ott lengedező zászlókat, melyeket ezüst alapon fehér X-et festettek, előtte egy kitárt szárnyú feketerigó sziluettje sötétlett.

Érdekes címerállat volt egy nemesnek, más oroszlánt, griffet vagy más vérengző állatot választott volna. Amint kiértek a kapu árnyékából, Anna óhatatlanul is a feléjük magasodó lakótoronyra emelte a tekintetét. Ritkán látott ilyen hatalmas építményt, így persze hogy megbámulta.

Scott hátrarántotta a ló kantárját, mire az állat megállt. Scott lepattant a lóról, majd gyengéden leemelte a lányt a nyeregből. Anna megborzongott a fiú érintésétől.

− Hol vagyunk? – kérdezte a lány. Nyugodtnak és biztonságosan érezte magát a magas kőfalak árnyékában. A máglya, az inkvízitor és a hóhér már csak keserű emlék volt csupán.

− Biztonságos helyen. – Szólalt meg egy kedves, mégis határozott hang a háta mögött. A lány megfordult. A lakótorony tövében egy idős férfi állt. Teljesen kopasz volt, leszámítva a bal fülétől a tarkóján át a jobbig húzódó ősz hajat. Nagy, keskeny sólyomcsőrre emlékeztető orra és erőteljes, hegyes álla uralkodó jelenségé tette, de szürkés szemeiben atyai szeretet vibrált. Egyszerű, kék tunikát és nadrágot viselt, a bal kezében tartott egyszerű faragású fa sétapálcára támaszkodott.

Odabicegett hozzájuk. Anna meghajolt a közeledő férfi előtt, szája széles mosolyra húzódott.

− Uram.

− Gyermekem, testvérem vagy, itt biztonságban vagy.

Anna csak annyit tehetett, hogy a férfi öreg mégis oly fiatal szemeibe nézett és elmosolyodott. A szíve lassabban kezdett el verni, biztonságban érezte magát.

− A nevem Charles Xavier gróf. Üdvözöllek a Rendben.

William testvér nem törődve fájós lábával és a háta mögött sétáló veszélyes Victorral lelépdelt a pincébe vezető lépcsőn. Az orrát azonnal megcsapta a lenti levegő dohos bűze. Egy szűk folyosón haladtak végig. A falakat alkotó téglák között penész feketéllett. A sötétséget csak a falakra tűzött fáklyák fénye tartotta vissza. Két oldalt lelakatolt faajtók voltak, mögöttük ordítások és fém csörömpölése hallatszott, jelezve hogy az Inkvizíció még mindig dolgozik.

A folyosó végégében egy kétszárnyú ajtó volt. William lenyomta a kilincset, és betolta az ajtót. Amint belépett a terembe, keresztet vetett és megcsókolta a nyakában lógó feszületet. Az emberi testről készült szentségtelen rajzokkal belepett falakon kések, fúrók, kampók és csontfűrészek lógtak. Tőle balra egy hosszú faasztal volt, aminek a négy sarkában fémgyűrűket szegeztek, a terem túlsó végében egy embernyi fémhenger állt, az oldalába emberkarnyi vastagságú csövek csatlakoztak. Hirtelen megrázkódott, fémes karistolás hallatszott belülről. Az egyetlen fényforrás a plafonon lógó csillár volt.

A közeledtére egy alak lépett ki a terem sarkában honoló sötétségből. 

Victor felmordult.

− Átkozott legyen Loki neve, mi folyik itt? – kérdezte, beleszimatolt a levegőbe és felmordult.

− Máglyára küldenélek e pogány szavakért, ha nem pogány dolog folyna itt – mondta Stryker. A terem sarkában honoló félhomályból egy magas, barna bőrű férfi lépett elő. Fekete haja a lapockájáig ért, barna szemeiben nyugtalanító fény csillogott.

− Az élő és élettelen tökéletes szintézise. – Samir Assaf meghajolt, ekkor a tartály bal oldalán öt dudor jelent meg. – Az alany még él! És ahogy jól van!

William testvér megszorította a keresztet, magában imát mormolt. Gyűlölt ezekkel a démoni fajzatokkal, ezekkel az ocsmány diabolikusakkal dolgozni, pedig szüksége volt rájuk. Egy paraszttól hallott egy mondást: Sárkány ellen sárkánytűz.

− Mi a fene ez? – szólalt meg újra Victor, de hangosabban.

Öt, hosszú fémpenge törte át a fémlemezt, majd a tartály másik oldalán is. A cső belsejéből állatias üvöltés hallatszott. William testvér érezte, hogy a kereszt a bőrébe váj.

Nem pengék, karmok...

Ezért a Pokolra fogok jutni, gondolta.