2. Snikkt!

A csontjaiból kisugárzó lángoló fájdalom elöntötte az izmait, átütötte a bőrét, betöltötte a koponyáját. A testét elemésztették a lángok, már ő volt a testetlen kín. Szája néma fájdalomkiáltásra nyílt, de ezzel csak annyit ért el, hogy a víz benyomult a száján, lecsordult a torkán és kitöltötte a tüdejét.

A fulladás érzése azonban eltörpült az érzéshez képest. Eddigi életének emlékképei végigszáguldottak lelki szemei előtt és szétfoszlottak az őt körülvevő sötétségben. Már csak ő volt, nem volt neve...

Ő volt a fájdalom!

A mozdulatra még emlékezett, hisz létfontosságú volt. Hogy felejthetett volna el olyan, az élethez fontos dolgokat, mint az evés, az ivás a légzés. A kezei ökölbe szorultak, fémes fájdalom rohant végig az alkarján, amikor a karmai előpattantak és átütötték azt a falat, ami külvilágtól választotta el őt.

Arra nem emlékezett, hogy a karmaival egy nagyobb rést vágott a fémbe, ahogy arra se, hogy a kiömlő vízzel együtt jutott ki börtönéből, a fájdalom azonban, ahogy a húsából kiszakadtak a csövek.

Már csak akkor eszmélt a tudatára, amikor anyaszült meztelenül a hideg kőpadlón feküdt és gurgulázva öklendezte ki a tüdejébe került vizet.

− Csodálatos – hallotta egy férfi hangját. Értette mit mond, de a szavai oly sikamlósak voltak, mint az áldozatára lecsapni készülő kígyó. – Életben maradt...

Már azelőtt érezte a bal lapockája felé közeledő kezeket, mielőtt azok hozzáértek volna. Gyenge volt, kiszolgáltatottan hevert a semmibe. Mély torokhangot hallatott, mire a kígyóhangú férfi hátralépett.

Ahogy sajgó csontjai engedték négykézlábra állt, és kinyitotta a szemét, lenézett a kézfejére, a szíve összeszorult, mikor meglátta a kézfejéből előmeredő vértől vöröslő fémkarmokat.

− Ki... – nyögte volna ki a kérdést, felköhögött, majd kiöklendezte a maradék vizet.

− Újjászülettél, fiam.

Felpillantott, barna csuhát viselő férfi magasodott felé. Szemeiben nyugtalanító fény lángolt, ahogy lenézett rá. Mellette egy magas, szőke hajú alak állt, széles orrcimpái dühösen remegtek. Mint egy veszélyt szimatoló állat.

− Ki vagyok?

− A régi neved már nem fontos a számodra. Megkeresztellek az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében – vizet hintett rá, ő pedig beleborzongott a bőrére hulló vízcseppek érintésétől -, a neved innentől legyen James.

Egy szűk cellába vitték, aminek a berendezését csak egy földre dobott pokróc és egy éjjeli edény alkotta. És bár nem voltak a helyiségnek ablakai, a férfi érezte, hogy éjszaka van, és sajnálta, hogy nem láthatja a Holdat.

James... szóval ez az új nevem. Úgy hogy nem ismerem a sajátom, ahogy azt az életet sem, amit eddig éltem.

Lekuporodott a sarokba, térdére hajtotta fejét, átölelte a lábát és álomba merült. Ez volt az egyetlen hely, ahová menekülhetett a kínjai elől. Még sokáig ízlelgette ezt az új szót, ami innentől az ő lényegét fogja meghatározni.

Valami gyógyírt, ami tompítja a fájdalmat, kizárja a tudatából, tompítja a lelkében tomboló ürességet. Bor, lehetőleg azt a nehéz italt, amely a Vezúv lejtőin termett, és oly ritkán jutott hozzá annak idején.

A Vesuvius, az Itáliában van.

Ezt a tudást megtartotta magának, ezt senki sem vehette el tőle. Eszébe jutott, hogy az a bor származott onnan. Itáliában szüretelték le, szekéren átvitték Gallián, hogy a tengeren keresztül megérkezzen Londinium városába, onnan pedig fel északnak.

Hiába erőlködött, a többi emlékét teljes homály uralta. A lelkében tátongó seb pedig egyre mélyült, lehajtotta a fejét, a szemhéja a helyére simult.

Egy ösvényen sétált végig, talpa alatt megroppant az avar, rég elhalt óriások elhalt kísérteteiként tölgyfák magasodtak felé. Megállt, beleszimatolt a levegőbe. Orrához szagok ezrei özönlöttek, füleivel összegyűjtötte környezetének neszeit.

Ujjai a tenyerébe martak, mikor csontkarmai elősiklottak bőre alól, izmai megfeszültek. Ő harca készen szembefordult az ellenfelével. Egy vörös róka üldögélt az ösvény közepén, mandulavágású szemeit a férfira szegezte. A csontpengék visszacsúsztak az öklébe.

Mi a neved?

Jött el a bársonyos, testetlen hang. James balra majd jobbra fordult, azonban nem találta a forrását. Mintha a koponyája belsejéből jött volna.

− A nevem... – nem jutott az eszébe, ahogy azt sem tudta, hogy mi volt ez a hely, hogy került ide, honnan jött. Nem volt élete, elvették az életét!

A szemhéjai felpattantak, pillanatok alatt talpra ugrott és állatias bömbölést hallatott. A zárkája falai körbevették, fojtogatták!

Snikkt!

A fémkarmai előpattantak.

Ki kell innen jutnia! Itt fogoly! Őt nem ejtheti senki se fogságba, mint valami állatot!

Meg se nézte a cellája ajtaját, a fába fúrta a fémpengéket és teljes erejéből belerúgott. Őt is meglepte, amikor a faajtó recsegve ugrott ki a keretéből és a szemközti falnak csapódva szilánkokra tört.

James nem tudta, hogy mielőtt elvesztette volna az emlékezetét milyen erős volt, de az új erejének hasznát tudta venni a szökés során. Felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe, érezte a vér és izzadtság félelemtől átitatott csípős szagát. Jobbra fordult és futásnak eredt.

A szabadság felé.

A közeli templom harangja éjfélt ütött. A kondulás végigszáguldott az üres utcákon, bekúszott a sikátorokba. Legfeljebb az utcákat sötét szándékkal járók hallhatták, mert ilyenkor minden tiszta lélek aludt.

William testvér leszopogatta az utolsó húscafatot a csontról, utána a fatálra dobta a maradékot, amikor a pincéből hangos csattanás hallatszott. Victor az ebédlő túlsó vége felé fordította a fejét, halkan felmordult.

Az inkvizítor töltött magának a borból, ivott egy kortyot belőle.

James kiszabadult, valószínűleg feléjük tart és amilyen rossz állapotban van, amint belép a helyiségbe nekitámad. Erre számítani lehetett.

− Kiszabadult – mondta a hóhér. Az ujjai végén meredező szürke karmok megnyúlni látszottak.

− Amint belép ide, megölöd – válaszolta William egykedvűen.

Victor bólintott, eleresztett egy állatias morgást. Hiába keresztelte meg annak idején Victort, de a férfi a lelke mélyén még mindig ugyanaz az a északi pogány maradt, aki annak idején zsiványokból álló bandája élén kereskedőhajókat fosztott ki a nagy északi tengeren és halászfalvakat dúlt fel Skócia partjainál. Akkoriban William még egy kis ír kolostor apátja volt, egyszerű és az egyházhoz méltó életet élt, de nem erényesen.

Eszébe jutott az egyik falusi lány, kinek haja és a bőre olyan fehér volt, mint a tej. William egyből szerelmes lett belé, és a hajadon sem volt adós az érzésekkel. Hónapokkal később meg is született szerelmük gyümölcse: James.

A szíve mintha jéggé fagyott volna, mikor emlékezett a szótlan és zárkózott fiúra. A létezését titkolnia kellett a társai elől. Nem gyónhatta meg senkinek. Ez a titok végül megmérgezte a lelkét és az életét. A büntetés végül nem maradt el. Egy reggel Moirát, a kedvesét, holtan, szétroncsolt koponyával találták meg a tengerparton.

William még meg sem gyászolhatta a nőt, nem indulhatott fia keresésére, mikor a horizonton egy sárkány feje bukkant fel, ami egy hosszú nyakban folytatódott. A falu kifosztására egy normann hosszúhajó jött. Kikötött a parton, a fedélzetéről felfegyverzett haramiák özönlöttek le. A partot védő férfiak, köztük William derekasan harcoltak. A csata hevében látta meg a kalózok vezérét: Victort. A szőke férfi, mikor elvesztette csatabárdját, hosszúra nőtt karmaival tépte ketté a rárontó falusiakat, a harcban szerzett friss sérülései pillanatok alatt begyógyultak. Ennek ellenére William testvér vezetésével a felfegyverzett helyiek legyőzték a kalózokat, bestiális vezérüket kikötözték a falu főterére. Napokon keresztül szurkálták, vagdosták, billogot sütöttek a bőrébe, kihúzták hatalmas és éles szemfogait, kitépkedték éles hegyű körmeit és más kegyetlen kínzásoknak vetették alá. Egy hét telt el mire megtört és végre válaszolt William testvér kérdéseire.

Kiderült, hogy a távoli és titokzatos Vinland nevű földrészről származott, amely nyugaton terült el. Az elmondása szerint megszületése óta négyszázszor volt tél és nyár, azt kiderült, hogy Wilhuff a neve, de a népe csak Kardfognak nevezte. William testvér ekkora már megtalálta Jamest.

A fiú szerencsére életben volt, azonban William azt kívánta, hogy bárcsak odaveszett volna a gyermek. Kardfog felbukkanását, mint isteni büntetés fogta fel, azonban egy éjszaka álmot látott.

Egy angyal lépett be William testvér cellájába, bőre úgy szikrázott a fáklyák fényébe, mint a gyémánt. A szerzetes összerezzent, amikor a mennyei teremtés felemelte bal karját és rámutatott.

Az ördög, mint vadászó oroszlán járja körbe az ő híveit. A fenevad gyermekei már köztünk járnak. A te feladatod, hogy az Úr katonájaként kiégesd e mocskot Földünkről. William testvér, most pedig menj!

Már hajnalodott mikor William kiugrott az ágyból, felébresztette a kocsist, majd Kardfoggal és a fiával, James-el együtt meg se állt Rómáig. Hosszú út és várakozás után Bonifác pápa azonnal inkvizítorrá nevezte ki a szerzetest és visszaküldte Angliába. William megkeresztelte Wilhulffot, és Victornak nevezte el.

Az idő megfagyni látszott, amikor James belépett a terembe. William testvér másodszor is végigmérte a férfit. Teste arányosan izmos volt. Egyenes orra, késpenge vékonyságú szája, ívelt szemöldöke nemesi származásra utalt – már ha egy ilyen jelzőkkel lehet illetni egy ilyen vad teremtményt -, fekete haja a válláig ért, arcát ugyanilyen színű rövid szakáll takarta.

William felsóhajtott. Amikor elfogta Victort és megkeresztelte, a pokolfajzatok vadászának szánta. A titokzatos helyről jött férfiben azonban még élénken élt istentelen múltja. Sokszor kapta ivászaton vagy, hogy szajhákkal szórakozott. A korbácsolások és más testi fenyítések nem használtak rajta. Csak hóhérnak és kínzómesternek tudta használni.

Victor felugrott, a széket a falnak lökte, átszökkent az asztal felett.

William belekortyolt a borba, az ital még le se folyt a torkán, mikor elkezdődött a küzdelem. Victor egy ugrással James előtt termett, bal kezével James feje felé csapott. A másik férfi lebukott előle, a fémkarmaival a hóhér gyomra felé döfött, de az hátraugrott, bukfencet vetett a levegőben. Kinyította a száját, a fáklyák fénye megcsillantak az agyarain, épp, úgy ahogy James fémkarmain.

James felordított, Kardfog nyaka felé indított egy félköríves vágást. Vér fröccsent, mikor a három fémkarom felmetszette a vékony bőrt. Ha a hóhér nem rántja időben hátra, akkor elbúcsúzhatott volna a fejétől.

Az inkvizítor elmosolyodott. Kifizetődő volt lepaktálni azzal a wakandai alkimistával. Az erdőben lelt állatból fegyvert csinált. Kardfog hirtelen magára talált, elugrott az újabb támadás elől, a James bal oldalára került. Elkapta ellenfele nyakát, majd teljes erőből a padlóra dobta és az arcába taposott. Hangos reccsenés bizonyította, hogy Kardfog csizmájának talpa belepasszírozta James orrát az arcába. Azonban a férfi sem volt lusta. A karmait belevágta az állatias férfi lábszárába, mire az felüvöltött, és hátraesett. James felpattant, és egyből a mellkasába döfte az ökléből kinőtt fémpengéket.

− Elég! – kiáltotta hangosan William testvér. James egyből kihúzta az állatias külsejű hóhér mellkasából a pengéit. – Engedd ide.

Victor dühösen mordult fel, de ellépett a földön heverő Jamestől. A férfi felállt, az orra helyén lévő vörös roncs mozogni kezdett, ahogy a porcok lassan összeforrtak és visszanyerték eredeti formájukat. Pillanatok múlva az orra újra épp volt.

− Fiam, gyere. Egyél.

James leült az asztalhoz, megragadt egy csirkét és a fogaival tépni kezdte a húst, majd beleharapott kenyérbe. Pillanatokig csak James falánk csámcsogása hallatszott.

− Bort! – csattant fel. William  már nyúlt volna a kancsóért, hogy töltsön Jamesnek, de az ellentmondást nem tűrően megragadta azt és egyszerűen kitépte a pap kezéből, szájához emelte és anélkül húzta le, hogy mozdult volna a ádámcsutkája.

− Fiam, zavart vagy...

−... és fáradt. Az a szörnyeteg beletaposott a pofámba. Egyáltalán hogy hívnak?

William arcán atyai mosoly terült szét, ahogy Jamesre pillantott. Igen, engedelmes szolga. Az emlékeitől megfosztva, karmokkal ellátva. A végítélet vadállata, az Úr ökle.

− Nem tudni. A vadonból tűntél elő. Piszkosan és elcsigázottan. Azon nyelven szórtál szitkokat, amit még a rómaiak előtt beszéltek ezen a tájon. Démon szállt meg, fiam.

− Még bort.

William testvér ránézett Kardfogra és az éléskamra ajtaja felé intett a fejével. A hóhér felháborodottan felhördült, de teljesítette az utasítást. Hamarosan egy újabb kancsót rakott le az asztalra, amit James a szájához emelt, és úgy itta ki a benne lévő italt, mintha csak ez lenne a dolga.

− És, hogyan tovább?

− Ez a pokolbeli teremtmény istentelen mágiát alkalmazott. Átka miatt csontjaid fémmé fordultak, tested gyorsabban gyógyul, látásod, hallásod és szaglásod erősebb. Én kiűztem belőled ezt az ördögöt, de amiket veled tett, azon dolgok megmaradtak.

− Akkor szörnyeteg vagyok? – tette fel a kérdést James.

− Régen ember voltál, fázva és meztelenül leltünk rád az egyik uraság erdejében. És nem vagy szörnyeteg, csak egy megtévedt lélek. – Úgy szólt Jameshez, mintha csak a fia lett volna. Már csak a vállára kellett tennie a kezét, de inkább nem kísérletezett vele. Nem tudta, hogy reagált volna rá a férfi. – És az, hogy a démon által hagyott szörnyűségek megmaradtak, szerintem egy mennyei terv része. Harcolj a gonosz ellen James, és ígérem, ha van családod, segítek neked őket megkeresni.

A férfi felpillantott, barna szemeiben lakozó üresség fokozatosan megszűnt létezni, helyére a harag költözött, mint a pirkadó nap egyre erősödő fénye. Az asztalon lévő keze ökölbe szorult, a karmok újra előcsusszantak.

− Hozass még bort – morogta, és ránézett William testvérre, aki kelletlenül újra Victorra nézett. A félember felhördült és beviharzott újra az éléskamrába.

− Rendben James testvér – válaszolta William, és a férfi háta mögé lépett. – Minden erődre szükséged lesz, mert szent küldetésre indulsz.

Kardfog kihozott egy újabb kancsó bort, és James elé rakta. A férfi újra felhajtotta. Láthatóan nem rúgott be tőle. William magában bólintott. Elvégre egy ilyen pokoli teremtményre talán másként hat a bor.

− És mi lenne az a küldetés?

William elmosolyodott, és visszaült Jamessel szembe. Állta a férfi vad és bizalmatlan tekintetét.

− Több pokolfajzat mesélt egy bizonyos X nevű férfiról. Szerintük egy varázsló, sőt sokan valóságos szentnek mondták. Védi a fajtájukat, de nem mondták el a teljes nevét. Csak annyit árultak el nekem, hogy itt van Anglia földjén. És nem csak a démonok fattyainak a bizalmát nyerte el, hanem az emberek szívét is megkísértette.

− Azt akarod, hogy keressem meg, igaz? – tért a lényegre James. – Miért nem te indulsz utána?

− Az én arcomat ismerik, valamint nem utazhatok védtelenül. De te észrevétlenül járhatsz az emberek között. És hogy magányos utazóként ne keltsd a feltűnést. Társat is kapsz magad mellé.

Intett a sarokban gubbasztó Victornak, mire az előrelépett. James felhúzta a bal szemöldökét, ahogy végigmérte a félembert. Aztán hitetlenkedve felhorkant.

− És milyen minőségben csatlakozna hozzám? Testőr? Harcostárs? Esetleg ő tartaná a tőrt, ami lesújtana, mikor csak nem úgy harapok bele a libacombba, ahogy kellene? Amilyen rútul elbántam vele, szerintem ő csak mögöttem lovagolhat és nézheti a lovam farát.

Victor erre felmordult, de William egy intéssel lenyugtatta.

− Mondjuk úgy, hogy két utazó lesztek, akik hallották az X nevű csillagjós nevét, és tanácsot akartok tőle kérni. Ez megfelel?

− Egy időre igen.

A férfi már indulni készült, de William testvér egy szóval lenyugtatta.

− Még mutatnom kell valamit, fiam.

Az egyik legszélső kamrába vezette őket. Egy szűk cella, aminek a közepén egy hosszú asztal állt. Rajta egy elrendezett páncél darabkái. Egy keményített mellvértből, könnyű láncingből és természetesen egy sisakból állt, ami szabadon hagyta viselőjének az állát és az orrát. A szemnyílás feletti részből pedig kettő, hajlított dísz állt ki. James felemelte és megnézte magának.

− Mintha egy démonra pillantanék – mondta, miközben megforgatta.

− Ez azt jelzi, hogy bár megérintett a poklok egyik démona, de mégis a szent ügyet szolgálod – mondta mosolyogva William, aztán Victorra pillantott. Látta, hogy a félember karmai megnövekednek.

Igen, és ő bármikor képes lehet elpusztítani ezt a démont.

Egy másik démonfattyú által. Aki csak neki szolgált.