1. Új élet

− Boszorkány!

− Nőstényördög!

− Succubus!

Minden szó úgy hasított bele a lány lelkébe. Anna Marie lehajtotta fejét, meztelen talpa belemélyedt az eső által feláztatott, nyirkos iszapba. Élete utolsó útjára indult, bal oldalán a falusiak álltak és ordították szitkaikat.

A lány érezte, hogy valami nedves csapódik az arcához. Anna megtántorodott, amikor a rothadófélben lévő répa eltalálta.

− Vámpír! – sikította egy kövér asszony, őszülő tincsei előbuktak szürke főkötője alól. –Égj el a pokol legmélyebb bugyrában!

Juliette volt, a pékné. Mindig mosolyogva fogadta Anna Marie-t, amikor az kenyérért ment hozzá. Most azonban csak félig rothadt zöldséget és szitkokat kapott tőle. A háta mögött haladó katona erősen előretaszította, mire a lány folytatta az útját. Nem mert az útja végében magasodó máglyára.

Tűzifából felállított kisebb gúla, a tetején egy faoszlop. Az aljában egy magas, szerzetesi csuhát viselő férfi állt, a szemerkélő eső elleni védelemként a csúcsos csuklyát a fejébe húzta. Nyakában viselt ezüst kereszt jelezte, hogy a férfi Isten szolgája.

Az Inkvizítor.

Alakja fenyegető hegyként magasodott a tűzhalálra váró lány fölé. A kámzsa árnyékából előbukkant a férfi arca. Egyenes vonású orra, éles metszésű válla és sima homloka akár jóképűnek is mutathatta az inkvizítort, azonban a szemeiben a gyűlölet fehér fénye izzott.

Anna megreszketett, mikor az végigmérte, majd a máglya köré csődülő tömeg felé fordult. A lány tekintetével kereste a szüleit, azok nem voltak ott. Nem akarták látni a lányukat elégni a lángokban. Lecsukta a szemét, a szíve vadul vert. Tudta, hogy a máglyát sodronyinges, kezükben alabárdot szorongató katonák állták körbe. Nem engedték volna el, épp úgy, ahogy a háta mögé lépő nagydarab, izmos férfi, akinek vonásait fekete hóhércsuklya takarta el.

Az inkvizítor előrelépett, elmondott egy imát a lány lelki üdvéért és megszólalt érces, mégis oly számító hangján.

− Bűnösnek vallod magad?

A lány megrázta a fejét. Ő nem akarta bántani Frederic-et. A helyi földbirtokos fia teperte le a szántóföldön, szorította száját a lány szájára. Ő már csak annyira emlékezett, hogy az ifjú mellette fekszik, a szemei vakon meredtek az égre, és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Akkor megtehette volna, hogy elfut jó messzire. Ő azonban meg se állt a templomig, ahol mindent elmondott a papnak.

A tiszteletes rájött, hogy valahogy Anna volt az oka az egésznek. Megkötözték, pincébe vetették és addig vártak, míg meg nem érkezett az inkvizítor.

− Mondd is ki!

− Nem vagyok bűnös! – kiáltotta Anna.

Egy sárdarab repült ki a tömegből, olyan erővel csapódott a lány homlokának, hogy az neki esett volna a farakásnak, ha a hóhér meg nem fogja meg hátulról, ezzel lefékezve az esését. A nagydarab férfi előrelökte.

− A hangja, mint az angyalok kórusának csengése, azonban a szavak gonosz hazugságot hordoznak. Tette bizonyíték arra, hogy a lányt már megfertőzte az ördög. Ez már az idők végezete testvéreim. Emberarcú démonok, bestiális szörnyetegek járják földjeinket. – Annára mutatott. – Sokan nem tudják, hogy kitől kapták delejes erejűket. Én, az Úr szerény szolgálójának az a feladatom, hogy a tűzzel megtisztítsa őket, hogy lelkük üdvöt nyerve a mennyek országába kerüljön.

Fejével intett a hóhérnak. Az felmordult, mint egy véreb, vagy egy medve... A csuklyás férfi ujjai bilincsként szorultak a lány vállára. Anna szíve összeszorult, gyomra háborogni kezdett, mikor az ítéletvégrehajtó felvonszolta a máglya tetejére, hozzábilincselte a faoszlop tetején lévő fémgyűrűhöz.

− A kín és a tűz megtisztítja a lelket!

A falusiak egy emberként kiáltozták szitkaikat, az öklüket rázták felé. A hóhér a bal kezében tartott fáklyával meggyújtotta a máglyát. A narancssárga lángok falánk étvággyal falták fel a fát. Az égő fából áradó csípős füst felkúszott a lány orrába, kaparni kezdte a torkát. Az köhögni kezdett, a szeméből patakzani kezdtek a könnyek. A tűz hamarosan felkúszik hozzá és elemésztik őt.

Az ég felé pillantott...

Vajon tényleg a mennybe jut, vagy pokolból feljött démonként elkárhozik. Újabb fájdalmas, mélyről jövő köhögő roham tört rá. Úgy érezte, hogy a mellkasa bármikor kiugorhat a helyéről. Nem vette észre, hogy a tömegben csődület támadt, csak annyit érzett, hogy valaki egyszerűen a máglya tetejére ugrik, egy erős csapással eloldja a kötelékét és felnyalábolja őt. Ekkora ő már elájult.

Biztos egy angyal jött el, hogy a mennyekbe vigye.

Bestia, a Mccoy klán medveembere izmos karjaiba fogta a lányt, és átugrott az összeverődött parasztok feje felett. A máglya körül őrt álló katonák ekkor emelték a kék bundás lény felé a számszeríjukat.

Scott azonban ezt nem várta meg.

A fekete csuklyás köpenyt viselő fiatal férfi átverekedte magát a döbbent parasztok tömegén és támadásba lendült. A hozzá legközelebb álló katona felé fordult és lejjebb csúsztatta a szeme előtt lévő csiszolt drágakőlencsét. A szeméből előtörő vörös sugár a katona mellkasának csapódott. A sugár ereje hátradobta a férfit, majd leterítette a másikat is, aki az alabárdját előreszegezve rátámadt. A szeme sarkából látta, ahogy egy szeplős képű, fiatal katona megpróbál lecsapni rá, de mielőtt ezt megtehette volna, egy láthatatlan erő felemelte, és a földhöz csapta.

A falusiak fejvesztve menekültek be a háziak felé. Scott egy harmadik rárontó katonát is ártalmatlanná tett, mikor állatias morgást hallott, tőle balról. A hóhér négykézlábra állt, felszökkent a levegőbe.

Az ördög vigye el, ez is egy magunkfajta.

A vörös fénysugár mellkason találta a fekete ruhás férfit, aki hangos puffanással a sárba esett, de azonnal talpra ugrott.

Felemelte a kezét, megragadta a hóhércsuklya tetejét és lehúzta a fejéről. Scott hirtelen nem tudta, hogy emberrel vagy állattal állt szemben. A férfinak szőke, vállig érő haja volt, kék szemeiben vadság égett, állatias arcvonásait szakáll takarta, amit normann szokás szerint két ágba fonva hordott. Kinyitotta a száját, elővillantotta tőrszerű szemfogait.

Scott, amikor még árva volt, sokat hallott az öregek meséiből a normann fosztogatók hírhedt harcosairól, a bersekerekről. Csatába vonulva csak medvebőrt viseltek, megállíthatatlan harci lázba voltak képesek magukat hajszolni.

A különös férfi behajlította a lábait, Scott a szemellenző bal oldalára helyezte a kezét. Eddig még nem harcolt magafajtával. Most egy vele egyenrangú, vagy nála erősebb ellenfélre akadt. A hóhér valami gorombaságot üvöltött saját, torokhangú nyelvén. Négykézlábra ereszkedett, és mint valami emberbőrbe bújt medve, Scott felé szökkent.

Az már becélozta a különös férfi fejét, mikor az hirtelen valami láthatatlan akadályba ütközött a levegőben és elterült a sárban. Megpróbált felállni, de egy titokzatos erő újra a földbe döngölte. Scott társa odalépett a különös torzszülötthöz, hátrahúzta a csuklyáját, így felfedve hosszú vörös hajjal keretezett nemesi szépségű arcát. A lány bal halántékára helyezte a mutatóujját, koncentrálni kezdett.

A szőke férfi szeme lecsukódott, a feje lehanyatlott és reszelős hangon horkolni kezdett. Az inkvizítor a máglya mögött bujkált.

− Gyere elő – mondta Jeanette parancsoló hangon. A csuhás merev léptekkel előlépett, az arcán már nyoma sem volt az addig ott honoló magabiztosságnak. A férfi pont a még égő máglya előtt állt meg.

− Jeanette, mit tervezel? – kérdezte Scott. Az inkvizítor remegett. A lány a máglyára pillantott, a férfi is úgy tett.

− William testvér, milyen érzés felnézni rá? – kérdezte Jeanette. Szemeiben hideg düh csillogott, előrelépett.  – Milyen érzés végigmenni az úton? Milyen érzés belepillantani a lángokba?

− Ne – mondta William testvér. – Ha van még magában valami emberi maga sátánfajzat, akkor nem teszi meg.

− Én is ezt mondtam.

Scott a lány mellé lépett, a vállára tette a kezét, azonban az nem reagált rá. Túlságosan lefoglalta, hogy az inkvizítorra koncentráljon. Jól tudta, hogy miről beszél a lány. Három évvel ezelőtt Scott és Bestia megmentette a lányt a máglyahaláltól London főterén. Akkor is William testvér vezényelte volna le Jeanette kivégzését, de előtte még kegyetlenül megkínozta a lányt.

− Hat lépés, William. – Hosszú csönd ereszkedett a térre, csak a hóhér hortyogása hallatszott. A máglya tüze lassan kezdett kialudni. – Nemes hölgy vagyok, nem akarom, hogy a lángok közé gyalogoljon. Innen ötszáz mérföld London. Hosszú séta lesz, most pedig, indulás.

Az utolsó szavak vészjósló hidegséggel hagyták el a lány száját. A férfi futásnak eredt, és eltűnt a falu házai között. Jeanette szemei egy bosszúálló angyal haragjával lángoltak, ahogy a távolodó inkvizítor után pillantott.

− Ezzel csak ránk haragítottad az Inkvíziciót – mondta Scott.

− Elvette az életem. Nemes hölgyként bántam vele, meghagytam az övét.

Scott elindult a falu széle felé.

− Rossz vége lesz ennek, Jeanette.

A lány kihúzta magát, a fejére hajtotta csuklyáját és követte a fiút. Scott úgy érezte, hogy Jeanette testében egy pusztító bestia bujkál, tényleg egy pokolbeli démon lehet. Azonban valamit érzett a lány iránt, a sudár termete, nemesi tartása és szépsége mindig megbabonázta a fiatal férfit.

Scott azonban nem volt se nemes, se trubadúr, csak egy egyszerű tengerész elárvult fia.

Bár ők sorstársak voltak, mindketten számkivetettek a nép szemében.

Anna arra ébredt, hogy a meleg úgy öleli körbe, mint egy puha takaró. Átadta magát az érzésnek, ekkor jutott az eszébe, hogy mi is történt vele. Kinyitotta a szemét, azt megállapította, hogy nem a máglyán van. Egy tisztás közepén volt, ami körül tölgyfák magasodtak, közepén vidám tábortűz pattogott, ami felett egy vézna, nyársra tűzött nyúl sült vörösre. A piruló hús illatától összefutott a lány szájában a nyál.

Közelebb óvakodott, elképzelte, hogy letép egy darabot a sültből... Lépteket hallott a háta mögött, megdermedt és a szeme sarkából meglátta a fák közül kilépő kék medvét. Hirtelen szembefordult a különös fenevaddal, az avarból felkapott egy vastag faágat. Csak ekkor jutott az eszébe, hogy Angliában nem élnek medvék, főleg olyan, ami két lábon jár, köpenyt és ágyékkötőt visel, valamint a bal mancsában egy embernyi, mívesen faragott fabotot tart, öklömnyi szemében bölcsesség és jó indulat csillog.

− Rakd le azt a botot leányom – dörmögte barátságosan a különös teremtmény.

Anna végigfutatta tekintetét a roppant karokon, a jókora karmokon. Tudta, hogy egy küzdelemben nem húzná sokáig. Pont oda dobta vissza egyetlen fegyverét, ahonnan felvette.

− Mi... mi... vagy te?

A lény a tűz mellé kuporodott, megforgatta a sülő húst.

− Mindjárt kész, hamarosan ehetsz. Gondolom farkaséhes vagy, nem mindennap menekülhetsz meg William testvér máglyájától. – A medveember felkapta a fejét. – A nevem Bestia, a Mccoy erdő védelmezője. Te pedig...

− Anna Marie – válaszolta szégyenlősen. – Te, mi vagy?

− Engem is anya szült, ahogy téged – mosolyodott el Bestia. – Hogyan váltam ilyenné, magam sem tudom. Fájdalmas átváltozás volt, annyi biztos.

− És téged is meg akartak égetni? – kérdezte Anna.

A medve megrázta a fejét, hatalmas, igézően narancssárga szemeit a lányra függesztette.

− Ahonnan én jöttem, északról, a klánom még mindig hisz a régi idők szellemeiben. Engem jó jelnek véltek, tiszteltek, gyógyító erőt tulajdonítottak nekem. Én meg csak annyit tehettem, hogy megtanulom e mesterség fortélyait. Ezek után hatalmas tiszteletnek örvendtem. – Bestia megpiszkálta a tűzet egy faággal. – Persze családom nem lehetett, úgy mint a klánom többi tagjának. – Bánatos mosoly húzódott végig a ragadozó arcvonásokon. – Szellemnek véltek, így egy nő sem tartotta méltónak magát arra, hogy... – Felköhintett, mint egy szemérmes nemes úr. Anna elvigyorodott, tudta, hogy a gyermekeket nem kis manók hozzák. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy tudd ezt, leányom.

− Sokat suttognak, nekem meg van fülem – válaszolta a lány, szégyenpír nem látszott az arcán.

− Egész jó, ahogy látom – kacsintott barátságosan Bestia. – Úgy látszott, hogy egész életemet egy erdei szentélyben fogom eltölteni, különféle gyógyfőzeteket kotyvasztva, ellátva a klánbeliek különböző bajait. Egy nap aztán megfordult minden, felkeresett Xavier gróf, ő a legbölcsebb és legjobb ember, akit ismerek. Leültünk, csipketeát ittunk és elbeszélgettünk. Meggyőzött arról, hogy a tudásomat és a képességeimet máshol is tudom kamatoztatni...

Bestia felkapta a fejét, fülelni kezdett. Anna hirtelen felpattant, amikor meghallotta az egyre hangosodó lódobogást. A biztonság kedvéért újra felkapta a faágat, bár újra elgondolkodott azon, hogy mennyi esélye is lenne, neki egy gyenge lánynak.

− Dobd el azt – mondta derűsen Bestia. – Barátok jönnek.

A tisztásra két lovas érkezett, mindketten csuklyát viseltek.

− Scott! Jeanette! Már attól féltem, hogy William testvér elfogott benneteket.

Az elől haladó lovas megállította hátasát, leugrott a nyeregből, és hátrahúzta a csuklyáját, felfedve arcát. Hosszú arcú ifjú volt, hegyes állán rövid borosta feketéllett, finom vonású orrának vége enyhén görbe volt. Rövid, barna haját rövidre nyírta. A lány jóképűnek is találta volna, ha látta volna a szemeit. Egy vörös, drágakőből készült szemellenző takarta őket.

Egyszerű őzbarna nadrágot, fekete, a derekán övvel összefogott tunikát viselt. A társa egy nő volt, de nemességet sugárzott magából. Anna akaratlanul is meghajolt előtte.

− Nemes hölgyem.

A nő gyönyörű vonásain kedves mosoly jelent meg.

− Kérlek, most hagyd az illemet. Nincsen köztünk nemes és jobbágy.

− Most pedig együnk – szólalt meg Scott.

Fél óra alatt megették a nyulat. A férfi lóra szállt, és a kezét nyújtotta Anna felé. Az már azon volt, hogy megfogja, és hagyja magát felsegíteni a lóra, de eszébe jutott, a földön heverő Federic képe.

Megrázta a fejét. Scott és Jeanette sokat mondóan egymásra néztek. A nemes hölgy magához intette Annát és lehúzta a saját kesztyűjét és átnyújtotta Annának.

Felhúzta és így már nem kellett attól tartania, hogy bántja Scottot. A fiatal férfi mögé ült, átölelte a derekát és a fejét a hátára hajtotta. Elindultak, a szemeit lehunyta és a ló hullámzó mozgása álomba ringatta.

Tudta, hogy biztonságba került.

William testvér lábai ólomnehezek voltak a fáradtságtól és úgy égtek a fájdalomtól, mint ha maga a pokol kelt volna életre bennük. Nem fájt jobban, mint a megalázottság érzése. Az a nő, az az átkozott pokolból jött fúria úgy rángatta, mint a vásári mutatványos a kezében tartott bábot. Már harmadik napja vánszorgott végig az úton, amikor egy Londonba tartó szekér megállt mellette. Disznókat szállított, William hiába tiltakozott, de a szekeret hajtó gazda és a fia egyszerűen lefogták és megkötözték, és a hátsó részbe hajította.

A szekér Inkvizíció főhadiszállása előtt álltak meg, a két férfi lepakolta és továbbhajtott. A férfi úgy érezte, hogy egy többmázsás szikla esett le a szívéről. Az épület egy egyszerű polgárház volt London belvárosában. A levegőben az ázott macskakővek, a rothadó zöldségek és más, kevésbé étvágygerjesztő dolog szaga terjengett. William felhúzta az orrát és belépett az épületbe.

Persze csak azért, hogy újabb gondokat vessen a nyakába. Be se lépett az előtérbe, amikor azonnal egy fiatal szerzetes támadta le.

− William testvér! William testvér! – kiáltozta.

A feketehajú, kölyökképű fiú megragadta az idős férfi karját és megrázta.

− Jacob testér, ne kiáltozzon úgy, mint akit ezernyi ördög üldözz!

Amikor meghallotta a fiú válaszát, rá jött hogy ennél közelebb nem járhatott volna az igazsághoz.

− Victor, a hóhér! Visszatért!

Az inkvizítor büdös volt, fáradt, szédült a fáradtságtól. A kezei ökölbe szorultak, a szívében szent düh lángolt fel.

− Máglyára kellett volna küldeni, amikor még megtehettem! – bömbölte el magát, Jacob összerezzent. Az épület belseje puritán módon volt berendezve. A falakat nem borították díszes falikárpitok vagy freskók, a folyosók szűkek voltak, az ablakok lőrésszerűen keskenyek voltak.

Victorra az ebédlőben talált rá. A szőke hajú félember a sültekkel és kenyérrel megpakolt hosszú és vaskos faasztal végében ült, és egy jókora libacombról szaggatta le a húst, hangos csámcsogással rágta össze nem törődött a szakállába ragadt húsdarabokkal.

William amint belépett a terembe, odarohant a hóhérhoz és teljes erőből képen törölte. A félig felfalt libacomb hangos csattanással esett a kőpadlóra. A férfi felpattant, felhördült, felfedve késszerű fogait.

− Ne legyél tiszteletlen! Megtehettem volna, hogy végignézem, ahogy a tengerbe leled a halálod, te pokolfajzat!

− Aludtam!

− És most zabálsz! Megmentettem az életed, és te nem mentetted meg az enyémet! Ha valamelyiket is elfogjuk, akkor könnyen kiszedhettük volna, hogy hol van Xavier! A máglyára küldenélek, ha nem lennél megkeresztelve.

Elcsöndesedett, némaság ereszkedett a teremre.

− Megyek a pincébe? – kérdezte Victor döbbenten.

− Talán ideje bemutatnom az igaz, keresztényi ügy egy másik harcosát, aki jobban fog szolgálni, mint te. Gyere!

Két napon át lovagoltak, gondosan kerülték az országutat és a fogadókat, az erdőben táboroztak. Az üldözőiket lerázták, így az út további részét nyugalomban tették meg. A fák ritkulni kezdtek, zöldellő mezőnek adva át a helyüket. Az ösvény földút formájában folytatódott, melynek két oldalán gondosan megművelt mezők húzódtak. Anna Marie-t az otthonára emlékeztette.

Egy pillanatra elfogta a honvágy, főleg amikor átlovagoltak egy kis, zsúpfedeles parasztházakból álló falun. A dolgukat végző falusiak feléjük pillantottak, a lány szíve összeszorult, elfordította róluk a tekintetét.

− Bestia! – hallatszott egy kiáltás.

A mellettük haladó medveember megállt és bevárta a felé rohanó gyolcsruhás jobbágyat.

− Később visszatérek a várba, ahogy látom Owen tehenének már megint baj van hasával.

Scott bólintott, és folytatták az útjukat. Marie-nak feltűnt, hogy a teremtmény külseje nem tölti el félelemmel a falucska lakosait.

− Az emberek hálásak nekünk, mert segítünk nekik – adta meg a lány kimondatlan kérdésére a melléjük lovagoló Jeanette.

 A láthatáron egy vár magasodott, magas falaival és masszív bástyáival és a körülötte húzódó széles vízárokkal bevehetetlennek tűnt. A közeledtükre leengedték a függőhidat. Amikor átértek, a lány csak ekkor tudta megnézni a bástyák tetején strázsáló láncinges katonákat és az ott lengedező zászlókat, melyeket ezüst alapon fehér X-et festettek, előtte egy kitárt szárnyú feketerigó sziluettje sötétlett.

Érdekes címerállat volt egy nemesnek, más oroszlánt, griffet vagy más vérengző állatot választott volna. Amint kiértek a kapu árnyékából, Anna óhatatlanul is a feléjük magasodó lakótoronyra emelte a tekintetét. Ritkán látott ilyen hatalmas építményt, így persze hogy megbámulta.

Scott hátrarántotta a ló kantárját, mire az állat megállt. Scott lepattant a lóról, majd gyengéden leemelte a lányt a nyeregből. Anna megborzongott a fiú érintésétől.

− Hol vagyunk? – kérdezte a lány. Nyugodtnak és biztonságosan érezte magát a magas kőfalak árnyékában. A máglya, az inkvízitor és a hóhér már csak keserű emlék volt csupán.

− Biztonságos helyen. – Szólalt meg egy kedves, mégis határozott hang a háta mögött. A lány megfordult. A lakótorony tövében egy idős férfi állt. Teljesen kopasz volt, leszámítva a bal fülétől a tarkóján át a jobbig húzódó ősz hajat. Nagy, keskeny sólyomcsőrre emlékeztető orra és erőteljes, hegyes álla uralkodó jelenségé tette, de szürkés szemeiben atyai szeretet vibrált. Egyszerű, kék tunikát és nadrágot viselt, a bal kezében tartott egyszerű faragású fa sétapálcára támaszkodott.

Odabicegett hozzájuk. Anna meghajolt a közeledő férfi előtt, szája széles mosolyra húzódott.

− Uram.

− Gyermekem, testvérem vagy, itt biztonságban vagy.

Anna csak annyit tehetett, hogy a férfi öreg mégis oly fiatal szemeibe nézett és elmosolyodott. A szíve lassabban kezdett el verni, biztonságban érezte magát.

− A nevem Charles Xavier gróf. Üdvözöllek a Rendben.

William testvér nem törődve fájós lábával és a háta mögött sétáló veszélyes Victorral lelépdelt a pincébe vezető lépcsőn. Az orrát azonnal megcsapta a lenti levegő dohos bűze. Egy szűk folyosón haladtak végig. A falakat alkotó téglák között penész feketéllett. A sötétséget csak a falakra tűzött fáklyák fénye tartotta vissza. Két oldalt lelakatolt faajtók voltak, mögöttük ordítások és fém csörömpölése hallatszott, jelezve hogy az Inkvizíció még mindig dolgozik.

A folyosó végégében egy kétszárnyú ajtó volt. William lenyomta a kilincset, és betolta az ajtót. Amint belépett a terembe, keresztet vetett és megcsókolta a nyakában lógó feszületet. Az emberi testről készült szentségtelen rajzokkal belepett falakon kések, fúrók, kampók és csontfűrészek lógtak. Tőle balra egy hosszú faasztal volt, aminek a négy sarkában fémgyűrűket szegeztek, a terem túlsó végében egy embernyi fémhenger állt, az oldalába emberkarnyi vastagságú csövek csatlakoztak. Hirtelen megrázkódott, fémes karistolás hallatszott belülről. Az egyetlen fényforrás a plafonon lógó csillár volt.

A közeledtére egy alak lépett ki a terem sarkában honoló sötétségből. 

Victor felmordult.

− Átkozott legyen Loki neve, mi folyik itt? – kérdezte, beleszimatolt a levegőbe és felmordult.

− Máglyára küldenélek e pogány szavakért, ha nem pogány dolog folyna itt – mondta Stryker. A terem sarkában honoló félhomályból egy magas, barna bőrű férfi lépett elő. Fekete haja a lapockájáig ért, barna szemeiben nyugtalanító fény csillogott.

− Az élő és élettelen tökéletes szintézise. – Samir Assaf meghajolt, ekkor a tartály bal oldalán öt dudor jelent meg. – Az alany még él! És ahogy jól van!

William testvér megszorította a keresztet, magában imát mormolt. Gyűlölt ezekkel a démoni fajzatokkal, ezekkel az ocsmány diabolikusakkal dolgozni, pedig szüksége volt rájuk. Egy paraszttól hallott egy mondást: Sárkány ellen sárkánytűz.

− Mi a fene ez? – szólalt meg újra Victor, de hangosabban.

Öt, hosszú fémpenge törte át a fémlemezt, majd a tartály másik oldalán is. A cső belsejéből állatias üvöltés hallatszott. William testvér érezte, hogy a kereszt a bőrébe váj.

Nem pengék, karmok...

Ezért a Pokolra fogok jutni, gondolta.