3. Testvériség

Még be sem lovagoltak a fák közé, mikor a ló hirtelen felnyerített fájdalmában aztán előrebukott. A férfi reflexszerűen elkapta a belé kapaszkodó fiút és lerántotta. Együtt gurultak végig az avaron, végül megálltak az egy tölgy tövébe. Távolból hallatszottak az üldözők csörtetése. A földesúr zsoldosai nem tudtak csöndesen mozogni.

Sean felpattant és leporolta a ruháját. A kezét nyújtotta a földön heverő fiúnak.

− Nem most kellene szenderegni, Robin úrfi.

Az megragadta, és hagyta, hogy az idősebb férfi felhúzza a talajról. Sean magas, délceg férfi volt. Félhosszú, vörös haja a tarkójáig ért, míg az arcát ugyanilyen színű, hegyesre nyírt szakáll borította. Egyszerű utazóruhát viselt, de még ennek ellenére is látszott, hogy nemesi családból származik. Még ha a Cassidy ház ki is tagadta. Robert, a jobbágyfiú a teljes ellentéte volt. Egy sovány, szőke hajú, még a gyermekkorból alig kinőtt suhanc. Akit úgy kellett megmenteni a máglyáról, aztán kivinni a földesúr birtokáról.

Természetesen az uraság, valami Worrick nevű élvhajhász mocsok a legjobb kutyáit eresztette utánuk. Sean azonban tudta, hogy a sikolya mennyire ártalmas a kopók fülének. De a vadászok nem adták fel. Ide-oda cikáztak az erdőben, mivel a férfi le akarta rázni őket és nem Xavier közelébe vezetni őket. De egyre közelebb jártak a birtokhoz. Ahogy rohantak, Robert felkiáltott és elesett egy gödörben.

A férfi leguggolt mellé, és megnézte a bokáját. Kificamodott.

− Hagyjon itt jó uram – mondta a fiú. − Nem számít, hogy élek vagy halok.

A kutyák ugatása egyre közelebb jött. A fák között hamarosan feltűntek a katonák alakjai, a hátuk mögött egy lovon ülő férfival.

− Fiam, ez botor beszéd.

− Én csak egy jobbágy vagyok.

Sean újra a közeledő katonák felé pillantott, akik óvatosan indultak meg feléjük. Az egyik felajzotta a kezében tartott nyílpuskát, és becélozta Sean fejét. A férfi kifújta a levegőt.

− Most még az – mondta talányosan, utána felállt. – Tudod használni a varázslatot?

− Az ördögtől való jóuram.

A szélen lévő zsoldos hirtelen lőtt, a férfi ebben a pillanatban ordított fel, ami pillanatok alatt magas sikollyá emelkedett. Hullámokat vetett a levegőben, ami félrelökte és kettőbe törte a lövedéket. A hanghullámok továbbhaladtak, hátrataszítva a közeledő zsoldosokat. Közben három katona tört rá jobb oldalról.

Sean számított rájuk, ahogy arra is, hogy már nincs ideje egy újabb pokoli sikolyt kiadni. Előhúzta a kardját, és megindult feléjük. Az első katona csapását hárította, elhajolt a másik fickó csapása elől, és hátraugrott. Robert egy fa mögül figyelte az összecsapást, ahogy Sean össze-vissza ugrált, hárította az őt üldöző zsoldosok csapásait, és próbálja visszavágni.

− A Pokolból jöttem, sikolyom a végítéletet hozza a fejetekre.

Erre gyakran harsány szitkok és röhögés volt a válasz. A lovon ülő földesúr vihogása is betöltötte a tisztást. Sean pedig fáradt volt, úgy festett, hogy kezdett öregedni. Amikor Lord Xavier megmentette, akkor még szinte vihart tudott kelteni a sikításával. Azonban ahogy próbált úgy taktikázni, hogy végig szembe maradjon a rátámadó katonákkal, az izzadtság beleette magát a ruhájába.

– Robert! Használd! – üvöltötte, miközben félreütötte a hasa felé irányuló döfést, majd hárított egy balról érkező csapást, és villámgyorsan beugrott egy fa mögé. Két zsoldos oda is követte, tovább folytatva a kézitusát.

A fiú ekkor sántikált elő a rejtekéből, magára vonva a közelében lévő három férfi figyelmét. Az uraság kék sárkányos címerét tunikáján viselő harcosok megindultak felé. A gyermek ekkor feltartotta a kezét, a szája megremegett az erőlködéstől.

A levegő lehűlt, a katonák előtt pedig egy jókora ködfolt jelent meg, ami hamarosan egy vastag fallá szilárdult. Az egyik katona előrelépett, de döbbenten kiáltott fel, mikor a csizmája és benne a lába a szó szerint a talajhoz fagyott, ahogy a társainak is. A fiú kimerülten esett össze.

Sean szeretett volna segíteni rajta, de továbbra is a kettő megmaradt ellenfelével vívott, és még az eddig a csatát csöndesen néző földesúr is elindult felé. A lovag felhajtotta a sisakrostélyát, előtűnt mögüle a férfi baltával faragott, fekete szakállal borított, megnyúlt arca.

– Hagyjátok – parancsolt rá az embereire. – Az a kis pokolfajzat fattyú megbéklyózhatta mágikus hatalmával a katonáimat, de ahogy látom kifulladt. Szeretnél tisztességes harcot és halált, ír kutya?

Sean megtörölte nedves homlokát, és kiegyenesedett. A szeme sarkából ránézett az avaron heverő Robertre, és a helyükön maradt, ijedt kisgyerekként ordibáló katonákra, utána a földesúrra. Elrakta a kardját, a háta mögé tette a kezét és halványan elmosolyodott.

– Hát, hosszú lajtstromom van, arról mit szeretnék. Egy jó vacsorát, mellé bort és egy szépséges szüzet az ágyamba. Gondolom, hogy ez utóbbiakra nem tarthatok igényt, Sir Drake. Mert a tisztességes harc végén nemes halál jár, ami után, a magamfajtának a Mennyeknek ragyogása helyett a Pokol lángjai fognak fényeskedni, ezért számomra nem is lesz olyan megváltó, ugye, jó lovag?

– Pontosan, de az utolsó kívánságodat meghallgathatom. Nos, mi lenne az?

– Hát, ha nem jelent neked gondot, akkor kellene a lovad, jó lovagom – válaszolta illedelmesen Sean.

Erre, mint a két megmaradt zsoldos, mint a lovag éktelen röhögésbe tört ki. Az ír azonban továbbra is ott állt, a háta mögött összekulcsolt kézzel, az arcán jóságos mosollyal.  És azzal a tudattal, hogy ő uralja a helyzetet. Sir Drake lekászálódott a nyeregből, elővonta a kardját.

– Ti ott, intézkedjetek a fattyamról – mondta a zsoldosainak, és elindult Sean felé. – Veled viszont elszámolni valóm van. A lovam helyett, a kardomat kapod…

– Ó, hidd el, jó lovagom, hogy nekem is van.

– … a hasadba.

– Hát a lovadnak jobban örülnék, mivel az enyémet az embereid kilőtték alólam – lassan elvállt a fatörzstől, és jobbra indult. Drake követte a tekintetével, és elmosolyodott, mikor Sean már a kardja markolatához nyúlt.

– Húzd elő a fegyvered, harcolj férfiként.

– Várj egy kicsit – mondta az ír, közben ide-oda mozgatta a kardot.

– Gyerünk! – kiáltotta. A két zsoldos még ott állt, hátha segíteni kell uruknak. – Ti meg ne tátsátok a szátokat! Vágjátok el a fattyú torkát!

– Mindjárt kiszabadul.

– Húzd elő, vagy olyat teszek, hogy sikítani fogsz, mint egy asszony.

Sean színlelt döbbenettel pillantott fel és szélesen elmosolyodott. A férfi kérdésének rejtett iróniája mulatatta.

– Valahogy, így? – kérdezte gúnyosan, az ordítás olyan erővel tört ki belőle, hogy az avar leveleit szinte szélként zavarták fel. Aki csak ott volt a tisztáson a füléhez kapott a viharos erejű, emberfeletti sikolytól. A lovagot a levegőt megrezgető hullámok hátralökték, és a közeli bozótba dobták. Hangos reccsenés és fájdalmas kiáltás hallatszott, mikor Sean odaugrott a gazdátlan lóhoz és a nyeregbe pattant. Megragadta a kantárt, és átviharzott a tisztáson. Azonnal megállt az ájultan heverő Robert mellett. Az ölébe vette az ájult ifjút, és rácsapott a ló farára. Mire Sir Drake és a zsoldosai feleszméltek, már régen eltűntek.

A férfi dühöngve tért vissza este a kastélyába.

Seannek pedig éjszaka lovagolnia kellett, hogy hajnalra megpillantsa a Xavier kastély tornyát.

Anna szokásához híven akkor kelt mikor a Nap első sugarai besütöttek a hálószobája ablakán. Megfürdött, felkapta a Jeanettetől kapott egyszerű szabású, de tiszta ruhát. A konyhán megreggelizett, eddig mindig volt társa a reggeliknél, vagy Scott vagy Jeanette.

Azonban most mindketten az erdőt derítették fel, Bestiát pedig csak akkor látta, mikor nagy ritkán betért a faluba. A medveembernek egy különálló hajléka volt a vadonban. Felviharzott a lépcsőn, és belépett Xavier dolgozószobájába. A lány izgatottan lihegett, alig várta, hogy valami újat tanuljon azon a napon. Az idős férfi megtanította neki, hogy írja le a nevét és izgalmas történetekkel szórakoztatta távoli földekről és korokról. Ahogy a szavait hallgatta, valahogy úgy érezte, hogy ő több annál ami. Charlesből áradó hihetetlen erő megváltoztatta, felemelte.

Xavier az ablaknál állt, és a tájat fürkészte. Nemes vonásai gondterheltnek tűntek.

– Anna, a mai lecke elmaradt – szólalt meg.

A lány értetlenül nézett rá, de a férfi odavonta magához és az erdőre mutatott. Három lovas jött ki az erdőből. Anna már messziről felismerte Scott és Jeanette lovait, de a harmadik, lassan poroszkáló páros még ismeretlen volt a számára.

A szíve hevesebben kezdett el verni. Charles az ablakpárkányra helyezte a kezét, és felsóhajtott.

– Menj, szólj a szolgálólányoknak, hogy készítsenek elő egy szobát. Te is segíts nekik, szükség lesz minden segítségre.

– Tessék? – kérdezte a lány. – A lecke?

Ekkor úgy érezte, hogy a tudatába egy kéz nyúlt bele, és megsimogatja belülről. Charles arcán azon a reggelen először egy óvatos mosoly suhant át. A lány hirtelen azt érezte, hogy mindig is egy ilyen apát szeretett volna.

– Én már most a lányomként szeretlek, Anna – szólalt meg kisvártatva. – Azonban egy testvéred veszélyben van. Ez a mai lecke, hogy ha egy testvér bajban van, mindenben segíteni kell neki.

Anna meghajolt, és ott hagyta a termet. Egy pillanatra arra gondolt, hogy ő azon a helyen van ahol mindig is lennie kellett. Egy pillanatra megtorpant, és visszapillantott a bezárt ajtóra. Nyugtalanság fogta el, mikor magára hagyta Xaviert.

Nyugalmat erőltetett magára. Elindult lefelé a lépcsőn, de a végén már futni kezdett, ahogy a rossz előérzet előbuggyant lelkének egy mély bugyrából, aztán elárasztotta egész bensőjét.

Xavier érdeklődve hallgatta végig Sean történetét, de a lelke mélyén már a menekülést tervezgette. Ilyen közel még nem jutottak a szomszédos Drake birtok emberei a kastélyhoz. Valószínű, hogy a nemes nem fogja feladni a keresést.

Hisz a fattyáról volt szó. Scott a sarokban álló földgömböt tanulmányozta, közben mézes bort kortyolgatott egy fakupából. Charles azonban ismerte annyira a fiút, hogy tudja, csupán az idegességét leplezi így. Sean továbbra is az idős férfiút figyelte, aki állta a pillantását. Tudta, hogy az ír is megoldást keress a mostani gondjukra. És ugyanazon jár az agya, mint Xaviernek.

– Drake az összes uradalmat be fogja járni. Minden kődarabot felforgat, minden faodúba benézz majd. És ami a legrosszabb, az öccse Jacobot pap és William testvér segédje.

− Honnan tudsz te erről? – kérdezte Scott és Sean mellé lépett.

− Régebb óta vagyok itt a birtokon, fiam – mondta az ír, és a fiú szemét takaró vörös drágakőre szegezte a szemét.  – És van pár cimborám Londonban. Míg te a vidéket jártad, játszottad a hős lovagot, én felkerestem néhány régi embert, akikkel száműzetésem első évében jó barátságot ápoltam. Tehát rosszul gondolod, ha azt hiszed, hogy napjaimat a kastélyba töltöm, bort vedelek és szajhák szoknyája után futok. Megtanulhatnád, hogy harcot nem csak csatamezőn lehet nyerni kardpengével, hanem a kocsmák árnyas sarkaiban okos szóval.

− Most fogsz arról prédikálni, hogy te már akkor itt voltál, mikor én még a halakat válogattam?

− Nos, Scott. Ezt már ezerszer mondtam.

A fiatal fiú fanyarul elvigyorodott. Xavier érdeklődve hallgatta tanítványainak szóváltását. Annak idején Seannel, Bestiával és persze Ericcel kezdte. Egy pillanatra elszomorodott, ahogy a messze földön járó tanítványára gondolt. Persze nem akadályozhatta meg a fiatal Magnust, hogy az ügye és a lovagi erények gyakorlása között válasszon.

− Szóval, azt akartam mondani, még mielőtt ifjú barátom kényes kérdései előtt, hogy Drake emberei ide is eljutnak. És ha megtalálják az ifjú Robertet. Akkor felismerik és szólhatnak az Inkvíziciónak. Egy ostromot nem bírnánk ki. Erre az időre valahogy távol kell tartani a birtoktól a fiút.

− És persze téged is – tette hozzá Xavier. – A te arcodat is látták.

Sean döbbenten pillantott Xavierre, aztán Scottra. A fiú lerakta az üres fakupát, pontosabban az ír felé.

− És hova?

Xavier felállt, rátámaszkodott a sétabotjára és odalépett az ablakhoz. Még mindig emlékezett a hajnali élményre. A Cerebro magányában ült, egy kamra, aminek a falai elég vastagok voltak, hogy a külvilág minden zaját kizárja. A férfi ezt a kupolás termet meditációra használta, és hogy még jobban ráhangolódjon a képességére, felerősítve azt. Ilyenkor érezte a világon lévő többi ember tudatát. Valamint képes volt érzékelni a magukfajtát. Az ő lelkük rezgései teljesen más mintázatot vetettek, de nem sokban különböztek a szokványos emberekétől. Azon a hajnalon teljesen más mintázatot talált. Valami idegent, alapjaiban olyan volt, mint egy magafajta, azonban volt benne valami idegen. Nem rémült meg tőle, sokkal inkább zavarba ejtőnek találta. Soha nem félt semmitől, mindent természetes kíváncsisággal közelített meg és vizsgált meg.

− Nem mulatni küldelek – helyesbített Charles. – Scottal indultok erre a küldetésre.

− Kár, pedig megtanítottam volna néhány fogásra – válaszolta Sean, és oldalba lökte az ifjút. – Bár őt szerintem egy másik, nemes hölgy érdekli. Igaz, fiam?

Charles látta Scott fancsali arckifejezését, és érezte a fiúból kicsapni készülő haragot. Amit azonban Scott hamar észrevett, és elfojtott. Magában bólintott, nem csalódott a fiúban, néha az ifjú Ericre emlékeztette.

− Egy magunkfajtát kell megkeresni – mondta végül. – Azonban mégis más. Éreztem benne valami különöset, valami nem evilági dolgot. A Cerebroban képes voltam meghatározni, hogy hol van.  Sokat kell majd utaznunk, az úticélunk München városa.

− El kell hagynunk akkor Angliát – állapította meg Sean. – És mit találunk az út végén? Úgy nézz mint aki démont látott volna, vagy magával az ördöggel került szembe.

− Lehet azzal – válaszolta a férfi. – Scott lovagolj előre, és készítsd fel a Fekete Rigót. Holnap reggel indulunk. Sean, te beszélj Roberttel, persze ha felébredt. Holnap erősnek kell lennie. Kemény időket élünk, a fajtánk ellen irtó hadjáratot folytatnak. Szövetségesekre van szükség és...

Kipillantott az ablakon, és végighordozta a tekintetét a falvakon, a halastavon és a láthatárig húzódó szántókon. Az apjától örökölte ezt az uradalmat. Itt tisztelték és szerették, az általa befogadottaknak pedig menedéket adtak.

− ... és talán egy új otthonra. – mondta ki végül.

Jeanette egy újabb borogatást rakott az ágyban pihegő fiú hideg homlokára. A Robert nevű fiú arcának kék színe kezdett átfordulni az egészségesebb rózsaszínbe. A mellkasára helyezte a kezét, a fiú szíve erősen vert. Anna a sarokban álldogált és figyelte, ahogy Grey dolgozik a fiún, kesztyűs kezeit összekulcsolta a hasa előtt.

Pont úgy mint ahogy a nemes lány szokta.

− Megmarad – mondta, és végigsimított a jobbágyfiú homlokán

− Hozzak még vízet? – kérdezte.

Grey az ágy mellé rakott vödörre nézett, aztán a lányra. Látszott rajta, hogy szeretné ő is ápolni a fiút. Azonban még hozzá sem érhetett a kesztyűje nélkül. Jeanette bólintott, ekkor azonban nyílt az ajtó. Scott lépett be, és körbepillantott. A tekintete a fiún állapodott meg.

− Jobban van már? – kérdezte. – Holnap utaznia kell.

A fiú szemhéja megremegett, amint felébred nagyon éhes lesz.

− Csak elájult, de szerintem estére ha lovat nem is fog megülni, de azért futni tud majd. Hova megy?

− Elrejtjük a fiút és Seant. Legalábbis ezt gondoltam ki Lord Xavier szavaiból. Én is megyek, nos Jeanette. Búcsúzom.

Kiviharzott a szobából, faképnél hagyta a két lányt. Grey felállt, elrendezte a szoknyáját és követte a fiút, de az ajtóból visszaszólt Annának.

− Hozzál vizet, és maradj mellette míg fel nem ébred.

A fiút a lakótorony előtt, az udvaron találta meg. Az éppen felnyergelte a lovát, aztán rápillantott Jeanettre.

− Hova indultok?

− München – sóhajtott a fiú, rárakta a nyerget a ló hátára, és elkezdte a szíjakat összehúzni az állat hasán.

− A Bajor hercegség, az a tájék a legjobb egy magunkfajtának. Kik mennek?

− Sean, az úr és én. Azt mondta, hogy van benne valami különleges még mi a mércénkkel is. Szerintem veszélyes, de Xavier úgy gondolja, hogy érdemes lenne megnyerni szövetségesnek. Bestia itt marad, hogy irányítsa a kastélyt, ahogy neked is.

Jeanette lehajtotta a fejét, és felsóhajtott. Szeretett volna a fiúval menni, de tudta, hogy két embernek maradnia kellett őrizni a helyet. Főleg hogy az úgymond ellenség ilyen közel bukkant fel a kastélyhoz.

Scott rá se nézett a lányra, úgy folytatta.

− Elő kell készítenem a Fekete Rigót az útra. Sokáig ott leszünk, míg meg nem találjuk őt.

Scott visszafordult, lehajtotta a fejét. Bár a szemét eltakarta a drágakő ellenző, de szinte érezte a szomorúságot.

− Elhiszed, hogy elmennék veled? De tudod a kötelesség egy szög, ami egy helyhez szögez. Neked is, nekem is.

Odalépett hozzá és egy csókot lehelt a fiú jobb arcára. Az szemmel láthatóan elpirult, Grey erre megpaskolta Scott orcáját.

− Nocsak, a Sóbálvány életet mutat. Légy óvatos, és gyere vissza.

A bal kezéről lehúzta azt a rubintvörös gyűrűt, amit az anyjától kapott búcsúajándékul. A fiú tenyerébe nyomta és aztán halványan elmosolyodott ő is.

− Hozd vissza nekem ezt. Ahhoz persze élned kell, úgy nem fogadom, hogy Xavier vagy Sean kezeiből kapjam vissza. A tiédből akarom. Sok sikert.

− Nem az ördöggel fogok megküzdeni – válaszolta Scott hetykén. Végzett a lovának felnyergelésével és felpattant. Onnan lepillantott a lányra, és megszólalt. – És őrizni fogom a gyűrűdet, hölgyem.

Jeanette az elvágtató fiú után fordult. Ha nem lett volna a Rend, akkor talán soha nem találkozik Scottal. Ő egy nemes lányaként él tovább, feleségül megy egy nála idősebb úrhoz, míg Scott talán tengerész lesz, ahogy a rég eltűnt apja.

Nem az ördöggel fog találkozni.

A ketrecekben lévő foglyok egy emberként néztek fel a sátorba belép lovagra. A leláncolt nincstelenekre csak egy rideg pillantást vetett. A legtöbben teljesen átlagos embernek tűntek, csupán néhány torzszülöttet látott. Egy kígyóbőrű nőt, aki a börtöne sarkában kuporgott. Tőle jobbra egy torz férfi emelte rá békaszerű tekintetét. Azonban akiket keresett, azokat nem találta.

A háta mögött egy sovány de alacsony török lépdelt, az arcát egy sebhely metszette ketté. Bizánc egyik török zsoldosa lehetett egykor, csak később lett eme átkozott cirkusz vezetője, ami keresztül kasul bejárta a Balkánt. Kivétel nélkül torzszülötteket mutogatott. A férfi szemeivel a sátort tartó gerendák mellett álló őröket méregette.

− Látom, hogy pártolja a kulturált szórakozást, jó lovagom.

Sisakja árnyékában elmosolyodott. A török, ez a Taaj Azer nem vette észre, hogy a ma esti vendége teljes fegyverzetben jött. Persze a láncinge felé felvett sárkányt ábrázoló mellvért, és a sisakja aminek az elülső részén lévő T alakú szemnyílás szabadon hagyta az orrát, a száját és a szemeit egy díszpáncélnak is vélhette, ahogy az oldalán fityegő damaszkuszi pallost is.

Csak a kardtokja mellett logó aranyérmekkel teli dagadt zacskót látta.

− Keresgélek – mondta a férfi. – Hogy vagy képes irányítani ezeket a torzszülötteket?

Szemügyre vett egy oszlophoz kötözött hihetetlenül izmos férfit. Az óriás rá sem nézett.

− Egy angol varázslóval – vette suttogóra a hangját Taaj, de továbbra is büszkének látszott. – Képes uralni ezeket. És gyönyörű nő, ha gondolja, megmutathatom önnek. Nem Allahnak tetsző dolog, hogy egy nő uralja ezeket a pokolfajzatokat, de hát nekem élnem kell valamiből.

A férfi bólintott, mire a török elindult a sátor hátsó része felé. Az egyik ketrecben megpillantotta, akiket keresett. Egy vörös hajú gyermeklányt és egy fiút, akinek a hajkoronája kirítt fehérségével a börtönük sötétjéből. Ökölbe szorította a kezét, a szemeiben könnyek gyűltek.

Megmentelek titeket – gondolta, és kihúzta magát. Az útja végén járt, ez a küldetése hamarosan véget ér. Megtalálta őket. A sátorhoz egy sokkal kisebb pavilon csatlakozott, aminek a bejáratát másik két csúcsos sisakot viselő, alabárdos katona őrizte. Taaj intett nekik, hogy engedjék be őket. Egy szobába jutottak, aminek a közepén lévő nagyobb területet egy átlátszó fátyol takarta. Ahogy a férfi meresztette a szemét, egy ágy, egy apró asztal és egy öltöző szekrény halvány képét vette ki. Az ágyból egy karcsú, női alak emelkedett ki és lépett oda a fátyolhoz. A lovag egy szőke hajú, igéző szépség volt. A lovag érezte, hogy azok a szürke szemek lehántják a csontjáról a húst, felderítve az ő legmélyebb lényegét.

− Mi a neved? – kérdezte a lovag.

Taaj előrelépett, és a bal kezében lévő ostorral a nő felé csapott, de a lovag elkapta a nyelét és lefogta a törököt.

− Regan – mondta a nő rejtélyesen.

− Nem szólalhatsz meg – förmedt rá az arab. – Nos, láthatja hogy a nő teljesen az irányításom alatt van.

− Az én nevem Eric – válaszolta a lovag.

− Nos, menjünk jó uram. Még láthatja! – kiáltotta vidáman Taaj és kitessékelte a lovagot. Regan utána kiáltott.

− Elviszel innen?

− Nem eladó! – válaszolta Taaj. – Nos, mit szeretne? Fiút vagy lányt, jó Magnus lovag?

− Egy fiút és egy lányt – szembe fordult. – Akiket megvettél és később ketrecbe zártál mint két állatot. Akiknek az édesanyja meghalt, az apjukat bebörtönözték.

A török arcán átsuhant a felismerés és nem sokkal utána a félelem. Eric levette a sisakját, felfedve megnyúlt arcát, az arcát takaró barna szakállt és kék szemeit, amiben csöndes haragja bujkált.

− Ne nyúljon a kardhoz! Öljétek meg! – ordította a katonáinak. Azok elindultak felé előreszegezve az alabárdjukat.

− Regan, tudod a dolgod! Ha szabad akarsz lenni, akkor vond vissza a mágiád! – visszapillantott Taajra. – Nem nyúlok a kardomhoz.

A török tőrét egy láthatatlan kéz húzta ki az övéből, és a bal oldali zsoldos torkába dugta. A férfi hörögve esett össze, a jobb oldali kiejtette a kezéből a fegyverét, ahogy a sisakján horpadások jelentek meg. A fejfedő rászorult a férfi fejére, összeroppantva a koponyáját.

A legnagyobb sátorban közben elszabadult a pokol. Az óriás eltépte a láncait, és a földbe taposta a megállítására törő egyik zsoldost. A varangyképű hosszú nyelvével fojtotta meg az egyik katonát. A többi rabszolga is kiszabadult, mivel a rácsaik rejtélyes módon eltorzultak és kettőbe törtek.

− Te... te... is olyan vagy! – kiáltotta Taaj, előreugrott, pusztakézzel akart a lovagnak esni. De a következő pillanatban felnyögött, ahogy a földről felemelkedő és előrelendülő alabárd átdöfte a hátát, és a pengéje a hasából tört elő.

− Igen, te pedig egy féreg. Ember – morogta Magnus, odalépett a gyermekek ketrecéhez és egy jól irányzott mozdulattal eltörte a lakatot. A fiú és a lány azonnal kilépett és bizalmatlanul nézett rá soha nem látott apjukra. Közben a kiszabadult torzszülöttek az utolsó zsoldost is megölték. Tucatnyian gyűltek köré és reménykedve pillantottak a férfira.

− Pietro, Wanda – mondta elérzékenyülten. – Én vagyok az. Nem kell már többé félnetek senkitől. Én vagyok, az apátok.

A fiú félve nézett rá, de a lány azonnal odalépett hozzá és megölelte. Eric viszonozta. Egy árnyék suhant át az arcán, mikor kitapogatta a lánya vékony ruhája alatt az ostorcsapások alatt. Xavier mindig azt mondta, hogy az emberekkel békében kell élni, azonban ő nem akart egy ilyen világban élni, és a gyermekeit sem akarta ennek kitenni.

Végignézett az arcokon.

− Innentől nem leszünk magányosak – mondta, mikor Regan is előlépett.

− És mit szeretnél?

Körbemutatott a ketrecek roncsain, a tekintetében eltökéltség világított fel. Sok rossz dolgot látott, amit a fajtájabelivel tettek.

− Bosszút, ahogy itt mindenki. És ez a cél innentől testvéreké tesz minket.

A szavaira a kiszabadult rabszolgák egyszerre emelték fel az öklüket és kiáltották a nevét.

− A nevem Eric Magnus! És megígérem, hogy többé nem kell félelemben élnünk! Mert mi vagyunk mától a Testvériség!

Charles álma már nem valósulhat meg. Ő már átlépte a saját folyóját, amitől már nincs visszalépés. A gyermekeire pillantott, Pietro döbbenten nézett felrá közbe magához vonta a húgát.

− Egy család leszünk, senki nem bánthat minket mától.