4. Az akasztott ember és a halál

A bandita szemeiben kialudt a fény, ahogy a hasába fúródó fémkarmok kioltották az életét. James egykedvűen lökte az avarra, és Victor felé pillantott. A tagbaszakadt állatember az általa széttépett férfiak tetemeit rakta egy kupacba.

– Ha így egy kupacba fogjuk ezeket hordani, akkor azt hiszik, hogy egy medve tette ezt – mondta ki végül Kardfog, ahogy egy letépett kart lökött egy tölgyfa tövébe.  James felsóhajtott, dühítette hogy az útitársa bár veszett harcos volt, de a fejébe nem sok ész szorult.

– Itt nem él medve – válaszolta és észak felé pillantott. Az erdő fái néma óriásokként emelkedtek felé, a telihold fénye ezüstösre festette az utat. Nappal ez egy forgalmas útnak számított, de éjszaka is járt itt néhány utazó. Hatalmas csodának számított a férfi szemében, hogy senki nem hallotta meg a csatazajokat.

– Akkor farkas – nyögte, miközben az egyik bokor tövébe elrejtett egy megcsonkított holttestet.

– Az sem él Britanniában – mondta James, odalépett a lovához. A jól megtermett, izmos állat felhorkant a közeledtére. A férfi ellenőrizte az állat hátára kötözött zsákot, amibe a páncéljának a darabjai voltak.

– Akkor mi? – kérdezte mérgesen Kardfog. Ő felszállt a lovára, szorosra húzta a köpenyét vérfoltos ruhája előtt. Ha találnak egy fogadót, úgy is lecserélik.

– Ha megtalálja valami jobbágy ezeknek a szerencsétleneknek a hulláját, akkora már régen távol leszünk innen – mondta unottan James. – Mit érdekel az téged, hogy mit hisznek a gyilkosáról? Megmondják, hogy pokolbeli démon vagy egy emberfarkas, hónapokig beszélnek róla, aztán elfelejtik.

A páros elindult az úton, hátrahagyva a csetepaté helyszínét. Egyszer csak muzsikaszó csapta meg a fülüket, az út mellett egy kétszintes kőépület állt. Az ajtaja felett lógó boroskancsót formázó cégér azt hirdette, hogy egy olyan helyhez érkeztek, ahol bort mértek. Az épület apró ablakaiban pislákoló fény és a bentről hallatszó harsány röhögés és szitkok azt mutatták, hogy a hely nyitva van.

– Itt megpihenünk – mondta James, leugrott a hátasáról. Victor is követte, megropogtatta a nyakát.

– Épp idejében – válaszolta. – Éhen pusztulok!

Egy fáklyák által megvilágított terembe nyitottak be. Faltól falig hosszú asztalok húzódtak. Kevés vendég volt rajtuk kívül, a ruházatuk alapján ők is utazók. Mindannyian az egyik asztal távolabbi végébe tömörültek. Csupán a fogadós egy sovány férfi fordult feléjük. Borotvált arcán egy szál szőr sem nőtt. Fekete hajából is már csak a füle mögött nőtt valami.

− Üdvözlettem az uraknak. Már készül a vacsora, addig kérem üljenek le és pihenjék ki...

− Siessél azzal a hússal, fogadós – morrant rá Kardfog. – Vagy add ide nyersen.

James a fejét csóválta, mire meghallott egy ismerős hangot. Az asztalon végigguruló dobókockák zaját, aztán csengő kacaj. Egy magas, vörös szakállú nagydarab utazó ekkor pattant fel, és káromkodva indult el az ajtó felé.

− Nos, még valaki? – kérdezte egy csengő férfihang. Az asztal végében egy ifjú ült, csizmás lábát az asztalra rakva pihentette. Megnyúlt arcán gúnyos mosoly bújkált, kék szemeiben huncutság csillogott. Hosszú barna haját hátrafésülve hordta. Vörösesbarna tunikát és nadrágot hordott. – Azt hittem, hogy az angolokban van egy kis küzdőszellem.

Besöpörte az asztalon lévő aranyakat, és az iszákjába rakta. James azon kapta magát, hogy ott áll az asztal mellett. A kockák hangja megmozdított benne valamit. Az orrában érezte a tábor illatait, aztán az emlék úgy eltűnt, mint könnyek az esőben.

− Nos, mit akar, monsieur? – tette fel a kérdést.

− Találkoztunk már? – tette fel a kérdést James.

− Nos, magának elég jellegzetes arcéle van. Szerintem emlékeznék önre. A nevem Remy LeBeau Orleansból, szolgálatára. Persze attól függ, hogy mit szeretne.

James tekintete az asztalon heverő négy kockára, négy oldalán voltak ott a számok, a két üres pedig domború volt.

– Ó, játszani szeretne. A rómaiak kedvenc játéka, az a legjobb dobás, ha…

– … minden kocka más milyen számot mutat.

– Nocsak, egy angol, aki érti ezt a szórakozást.  Nos, nagy tétben játszom, remélem ön elég bátor. Bár ahogy látom ön nem fél a saját árnyékától. Azonban az a nagy kérdés, hogy mennyire tart a magas téttől?

A kockákat az asztalon lévő pohárba dobta. A semmiből egy telt derekú leányzó lépett oda. Vörösesszőke haját kibontva hordta, egy szenvedélyes pillantást vetett Remy-re. A férfi közelebb intette magához, és megszólalt.

– Van valami a füledbe – suttogta, aztán a lány bal füle mögé nyúlt és egy aranyérmét húzott ki. – Tartsd meg, és hozz bort, hajnali pacsirtaénekem.

Kardfog tovább várakozott a vacsorára, közben válogatott szitkokkal és fenyegetésekkel sürgette a fogadóst. A kevés vendég inkább Remy és James játékára figyeltek, valószínűleg abban reménykedtek, hogy a titokzatos idegen talán megveri az ördöngös ifjút a saját játékában. Remy faarccal átadta Jamesnek a poharakat.

A férfi összerázta és az asztalra lökte a kockákat. Azok szétgurultak, és megálltak. Az első és a második hármast adott ki, a harmadik négyest, a negyedik pedig szintén hármasnál állt meg.

– Határozott dobás. Nos, ha megengedi.

Összerázta őket, két négyes, egy kettes és egy hatos maradt felül.

– Az első kört tét nélkül játsszuk. Én felrakok négy aranyat. Az úr tétje?

James előredőlt, és belenyúlt az ő iszákjába. Két aranyat rakott az asztalra.

– Kezdje ön – válaszolta. – Maga francia, mi?

Remy dobott egyet és megfogta a széke karfáját, mikor a kockák az asztalra értek: egyes, hármas, hármas, ötös

– A hangomon hallotta, vagy a nevem alapján jött rá erre? – kérdezte gunyorosan, miközben James jött. – És az vagyok, jól gondolta ezt, uram. Ez a táj tele van banditával, jó okkal kelt útra, a barátjával

A lány kihozta a fapoharakkal a tálcát és lerakta. James töltött magának a borból és megitta, utána pedig újra dobott. Csak aztán pillantott hátra Victorra, aki kihívóan pillantott vissza rá.

– Nem a barátom, csak a közös úti cél vitt egymás mellé minket.

– Nem látszanak kereskedőnek, se egyszerű utazóknak. Arra gondolok, hogy önök zsoldosok.

– Azok volnánk, a vidéket járjuk. Hírt kaptunk egy X nevű csodatévőről. Állítólag tud olvasni az ember jövőjében.

– Ó, önök is őt keresik? Mindenki kíváncsi az eljövendőre, nem igaz? – mondta Remy. – Én azt akarom tőle, amit mások: tanácsért.

Sejtelmesen elvigyorodott erre, a szemeiben lila fény villant, aztán tűnt el.

– Állítólag nehéz rábukkanni – folytatta a társalgást James, miközben újra dobott.

– Ami azt jelenti, hogy nem lehetetlen – válaszolta Remy. Az este további részébe tovább kockáztak. James már nem is próbált beszélgetést kezdeményezni. A francia olyan sikamlósnak tűnt mint a kígyó, és mindig a legjobb pillanatban csapott le Jamesre. Már eljött az éjfél, mikorra Remy elnyerte James utolsó pénzét és a tőrét is.

– Nos, köszönöm a játszmát, uram – szólalt meg Remy, felállt és meghajolt. Aztán megtántorodott, és megrázta a fejét. – Maga nagyon érdekes ellenfél az asztalnál. További szép estét, és találja meg X-et.

Elindult az emeletre vezető lépcsőn, de előbb odasúgott valamit a felszolgálólány fülébe. Az elvigyorodott és követte. James visszatért Victorhoz, az emberállat az egyik sarokban üldögélt. Az előtte lévő tálon lecsupaszított csontok. James minél távolabb ült tőle. Kardfog haragosan nézett rá, a szemei szinte villámokat szórtak.

– Ezt a játszmát elvesztetted – morogta Victor. – Nincs pénzed, nincs tőröd. Ez a liliomfi mindenedet elvitte. Marha vagy!

– Először is, nem nevezel engemet marhának, te büdös barbár – válaszolta James neki, és a tányéron lévő csontokra mutatott. – Míg te itt zabáltál és sört vedeltél, addig én végeztem azt amiért ideküldtek. Ez a francia tudja, hogy merre keressük X-et. Ő is egy démonfajzat, látszott, hogy valahogy irányítja a kockadobásokat. Én is csak a nyolcadik dobás után kezdtem sejteni, hogy ezt csinálja. Szerintem az éjszaka folyamán megpróbál majd elszökni. Gyere…

A fogadós nem kezdett el méltatlankodni az elmaradt fizetség miatt, de nem is marasztal őket. A két férfi kilépett a fogadóból, és elrejtőztek a fák között, az épülettel szemben. Már magasan járt a Hold, mikor egy fekete alak jelent meg a bal szélső szoba ablakában, végigkúszott a falon végighúzódó párkányon, utána pedig leszökkent a talajra.

A francia volt az. Látszott rajta, hogy sietősen öltözött fel, biztosan kellemesen töltötte az éjszakát. James-el ellentétben, akinek a fogadó mellett még a Victort is szemmel kellett is tartania. Intett a társának, és elindult. Ekkora Remy már a lovát kötötte el, a hátát mutatva nekik. Ekkor megállt, futólag hátrapillantott.

– Fejezd be, most! – parancsolt rá James.

– Ó, azt hittem, hogy jobban tudsz veszteni. Nem adhatom vissza a pénzed, mivel én voltam a jobb. Elnyertem tőled, sajnálom.

– Csaltál, ráadásul mágiával. És nem az aranyom miatt jöttem, hanem mert tudod, hogy merre van X. A jövendőmondó.

Megállt, és az öve felé nyúlt.

– Állj! Mondd el, hogy merre van, és ígérem, hogy gyors halálod lesz – suttogta Kardfog.

– Szeretnék még élni. Jó uraim, mit szólnátok, hogy ha én mondanék jövőt. Én tudok kártyát vetni – válaszolta, és az övéből előhúzott egy pakli kártyát, szembefordult velük. – Nyugalom, semmi gond nem lesz. Jósolok neked és a cimborádnak is, szóval…

Találomra kihúzott két lapot a kártyák közül, felvonta a szemöldökét.

– Nos, barátaim. A tarokk nem hazudik – elrendezte legyező alakba a kártyákat az ujjai között és feltartotta. – Ó, az akasztott ember és a halál.... Nincs szerencsétek.

A lapok lilás fényben derengtek fel, Remy a következő pillanatban eldobta őket. A papírlapok pörögve száguldott a két férfi felé, akik azonnal kétfelé ugrottak. James nem volt elég gyors, az egyik kártyalap még így is felsebezte az arca jobb részét. Éles fájdalom hasított a fejébe. A kártyák a földbe fúródtak és egy fényes lobbanás kíséretében egyszerre robbantak fel.

Kardfog jobbról rontott a franciának, aki hátraugrott és a bal kezében lévő sétabottal a férfi feje felé csapott. Az állatias félember hátraszökkent, ahogy Remy is, de még így is el kellett hajolnia, hogy James pengéi nehogy lefejezzék. James fel sem ocsúdhatott, mikor az ifjú szerencsejátékos csizmatalpa a mellkasának csapódott. A rúgás ereje a közeli fatörzshöz csapta.
Kardfog ekkor lehajtott fejjel felé rohamozott, de Lebau félreugrott az útjából és egy pörgéssel a férfi hátába került. A lilán lángoló sétabot tompa végét teljes erejéből a másik férfi háta közepébe döfte. Hangos reccsenés hallatszott, ahogy eltört valami Victor testébe és a mutáns bénultan esett össze.

James, ahogy feltápászkodott, csak annyit látott, hogy Remy hihetetlen gyorsasággal beszáguldott az erdőbe. Megropogtatta a nyakát, hogy az eltört csigolyái normálisan forrjanak össze.

Érezte a franciát körbelengő fémes illatot, amilyet csak villámcsapás után lehet érezni. A szagot követve folytatta az üldözést. Hamarosan meglátta az előtte rohanó francia alakját. A szíve hevesen vert, a frissen begyógyult testrészeiből tompa fájdalom sugárzott fel, egészen a fejéig. Pillanatok múlva beérte Remy-t, aki ezt észrevette. Az sarkon fordult, újabb két kártyát dobott James felé, de az felugrott az útjukból. Addig Remy folytatta a menekülést, de James követte.

Egy tó partjára értek. Azonban a francia eltűnt. James megállt, és zihálni kezdett. Ekkor érezte meg, hogy figyelik. A karmai halkan siklottak elő az ökléből. Nem sejtette, hogy Remy a bokrok mögül figyeli. Lebau elmosolyodott, mikor egy újabb kártyát húzott elő az övéből. A leveleken átsütő holdfény bonyolult mintákat rajzolt bőrére, félelmetes maszkká változtatva az arcát.

Ő volt a tolvajok céhének legjobbja, és ezt annak a képességének köszönhette, hogy jól tudott rejtőzni, lopakodni és alakoskodni. És persze a jellemének, hogy ő volt a legjobb, és nem bármi áron eléri a célját.

 A James nevű férfi felpillantott a Holdra. Remy elmosolyodott, ahogy a kártyát maga elé tartotta. Gyors halála lesz, és az utolsó dolog amit látni fog, gyönyörű lesz.  Elhajította a kártyát, és már ugrott volna.

James azonnal észrevette a lila villanást, jobbra ugrott el a kártya elől. Látta Remy árnyékát, ahogy a férfi átugrik a tőle jobbra lévő tölgyfa tetejére. A férfi azonnal odaugrott, a karmaival kaszáló mozdulatot tett. A hihetetlenül kemény fémből készült karmok úgy vágták át a fatörzset, mint ha vajból lett volna. A tölgy jobbra dőlt, Remy tehetetlen bábként zuhant le a tetejéről, végiggurult a parton. James azonban gyors volt, időben elkapta az ifjú grabancát. Odahúzta a partra és a belenyomta  a fejét a tó vízébe. A sokkot kapott férfi tehetetlenül vergődött. James hangos csobbanással rántotta ki a vízből a levegő után ziháló fiút. Felemelte és maga elé tartotta.

− Merre van X?

Remy belenézett James szemébe, aztán felkacagott.

− Te voltál az első, aki elkaptál. Ha életben hagysz, elmondom.

A férfi újra a tóba nyomta a vadul kapálódzó franciát. Ide-oda vergődött, az izmai megfeszültek. James szeme elé vörös köd borult, a következő pillanatba emlékek árasztották el az elméjét. Ledöfött egy félmeztelen, kék festékkel borított testű harcost, miközben nem messze tőle egy fiatal nő és a gyermeke figyelte őket.

Nem vagy gyilkos. Vad vagy, de nem gyilkos. –hallotta azt a női hangot, amit álmában. Kihúzta Remyt és az avarra lökte. Remy hosszú haja nedvesen tapadt a fejéhez. Görcsös köhögésbe tört ki, és fölé magasodó Jamesre emelte a tekintetét.

− Ne merjél hazudni.

− Innen északra, az erdőn túl van egy kastély. Ott van X – mondta miután kiköpte a vizet. – Nem hazudtam, de az még nem jelenti azt, hogy nem bízhatsz meg bennem!

Ordított fel és földre csapott, mire James körül a világ lila villanássá változott. A lökéshullám levitte a lábáról. A francia pokolfajzat még tartogatott neki néhány trükköt, és ő bedőlt neki. Még fel sem ocsúdhatott, mire Remy felpattant. Felé tartotta a tenyerét. A belőle kiáradó bíborszínű lökéshullám hátralökte Jamest.

A harcost elnyelte a víz, mint egy pokolbeli fenevad bendője. Kapálódzott, ahogy sötét mélység elnyelte. Újra a csőbe érezte magát, a szíve hevesen kezdett verni. Félt a fájdalomtól, valamint a múltjától. És csak jöttek a képek. Éveknek tűnt számára, míg végre a part közelébe jutott. Érezte, hogy egy erős marok rángatja ki a partra.

Kardfog állatias arcát látta felé hajolni, aztán elhomályosult előtte a világ. Egy hangot hallott a sötétségen túl.

− Senki nem ölhet meg, mert én foglak – mondta Victor.